Sokszor hívtam már Remit hisztisnek. És meg is érdemli. Ugyanis kitaláltam, hogyha sütni fog a nap, akkor csinálunk apuval képeket rólam meg Remiről lovaglás közben.
Tegnap délután ki is sütött a nap, elő is kerestem aput és nekiálltunk nyergelni. De mire felnyergeltünk (ami azt jelenti, hogy én nyergeltem, ő meg nézett), addigra el is borult az ég. Mindegy, gondoltam, ha már felnyergeltem, kimegyünk. A szomszéd fenyvesben gondoltam a képeket csinálni. El is indultunk.
Mivel újabban esett, ezért a bekötő homokos részén egy igen nagy sárfolt alakult ki, de az is inkább már csak egy fekete paca volt, mint pocsolya. És mint tudjuk, Remi utálja a pocsolyákat. Én meg pont akkor határoztam el, hogy azon a „tócsán” igenis átmegyünk. Egy ideig a hátán szenvedtem vele (sőt még apu is majdnem kiszállt az autóból, hogy segítsen, én meg visszautasítottam), de Remi meg nagyon ellenkezett, ezért leszálltam róla és átvezettem a „rémes” dolog felett. Nem mondom, hogy nem ellenkezett, de átjött velem. Ezután visszaszálltam és hátról meggyőztem, hogy nem is olyan vészes a dolog. Még többször átmentünk a nedves föld felett, hogy biztos legyen a dolog, majd tovább mentünk. Persze apu jött mögöttünk kocsival.
A földünk mellett levő földesúton keresztül terveztem az erdőig elmenni (apu egyel arrébb húzódó úton ment), ami pechemre teli volt sárfoltokkal. Az út negyedénél találkoztam a volt tanárommal, aki a drónját próbálgatta. Beszélgettünk egy kicsit, majd továbbindultam az úton. Aztán Remi begőzölt, hogy nem engedem rá a fűre, a foltoktól meg pláne, úgyhogy elkezdett tombolni, én meg az egyik négylábas felugrásnál megadtam magam. Elég nagyot zökkentem. Míg én próbáltam összeszedni magam, apu elindult értem, mert látta, hogy Remi lovas nélkül rohan haza, közben a tanárúr is kérdezte (vagyis odakiabált), hogy hogy vagyok. Szerencsére nem lett semmi bajom azon kívül, hogy beszorult a levegő. Beszálltam az autóba, majd bementünk a tanyába. Remit a karámnál találtuk meg, én pedig felültem rá, már csak azért is, hogy nehogy azt higgye, hogy miután ledobta a lovast, vége van a munkának, meg hát azért is, mert ilyenkor vissza kell szállni.
Még a rozsföldön (régebben lucernás / legelő) lovagoltam Remivel, vágtánál néha bebakolt (de nem ért váratlanul). Közben apu fényképezett. Miután Remi a mély homok miatt eléggé leizzadt, leléptettem, majd lenyergeltem és beengedtem a karámba.
Nem volt kedvem felnyergelni, meg átöltözni lovas cuccba, ezért csak egy kantárt raktam Kristályra és megkértem aput, hogy úgy, ahogy voltam (melegítő nadrág, sport cipő), dobjon fel a lóra. Kifelé menet viszont előre bezártam a kutyákat, ugyanis most nem szerettem 
volna, hogy velem jöjjenek. Mostanában Krist hál Istennek jól van, vagyis nem csontika (tél végén valamiért lefogyott, holott Remi nem változott semmit), így a szőrén ülés is kényelmes volt, már ha egy magas marú lónál kényelmes lehet. Vissza a lovagláshoz: elindultam vele a kövesútra, aztán ott kicsit nézelődtünk, majd tovább indultunk a hátsó kaszáló melletti úton.
Igazándiból én nem nagyon szeretek szőrén lovagolni. Kicsit nagyon instabilnak érzem. Így hát leszálltam Kristályról, de mivel nem akartam visszafordulni, ezért tovább vezettem az úton. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem futni, de Krist csak húzatta magát, nem indult el ügetésben. Fogtam egy ágacskát és elkezdtem felé legyezgetni vele, hogy elinduljon. Aztán kisebb nagyobb szakaszokon futottunk. Sokszor vissza kellett húzni, de végül az én tempómat is megszokta és az ágat se kellett használnom, mert amint elkezdtem topogni, ő elkezdett ügetni. A s.telepnél tartottunk egy kisebb pihenőt, a nyakába akasztottam a kantárt szárát, gondolván úgyse megy el. Amíg léptem, nem is ment, követett, mint mindig.
Aztán elkezdtem futni, ő meg lehagyott, mivel már nem tudtam semmivel sem visszahúzni. Hiába szóltam utána, ő meg se állt a karámig. Még gyorsan felhívtam anyut, hogy ne ijedjenek meg, hogy nélkülem látják a lovat, aztán kényelmesen bekocogtam. Azért a végére rendesen elfáradtam.
Amikor még kicsi volt a Remi és kérdezték, hogy mikor fogok vele felvonulni, annyit mondtam: majd 6-7 éves korában. Hát nem így történt, ugyanis idén vele vonultam fel. Viszont csak két feltétellel vállaltam ezt be: átmegy a vizsgán, vagyis a Szent Iván-esti felvonuláskor nem lesz vele baj és hogy Kristály mellette lesz. A lovasnak pedig ki mást választottam volna, mint Zsófit. Össze vannak már szokva, sokat voltak együtt, más nem is kellett.
Annyit tudni kell, hogy idén kivételes alkalommal, a lovardában tartották meg a szüreti napokat, ugyanis eddig a városháza mellett volt, és pont felújítás alatt áll. Éppen ezért a felvonulás útja is megváltozott. Épp csak annyira, hogy a megszokottal ellentétben visszafelé mentünk. Vagyis a városházától a lovardába.
Egész korán, már kettőre kihívtam a Katát, hisz már tapasztaltam, hogy a lovak előkészítéséhez bizony sok idő kell. Éppen Remi sörényét fontam be, amikor megjött anyukájával és a tesójával. Mondtam neki, hogy ápolja le a lovakat, míg ők szénáztak. Én addig megcsináltam Krist sörényét (a tincsekre bontva a tetejét begumiztam) és farkát (a szokásos fonás). Utána elmentünk átöltözni és reménykedtünk, hogy addig nem hemperegnek le a lovak. Én a fehér népviseletes blúzomat, és farmert húztam, Kata pedig lovaglónadrágban és barna felsőben volt. Úgy gondoltam, hogy nem kell kobak, mert nagyjából lépésben fogunk menni, de aztán mégis húztunk a fejünkre. Azon kívül pedig egy-egy sor műanyag virágfüzért szerkesztettünk a fejfedőre, mert hát az a hagyomány járja, hogy a lányok virágkoszorúval a fejükön szoktak ünnepelni.
Csütörtökön eljöttek hozzánk lóháton D. Szabi meg a M. Pisti. Beszélgettünk, egyszer csak felmerült, hogy jönnek hozzánk, mármint ide a Kőrösi lovasok, és hogy eléjük akarnak menni P.-ra. Addig-addig, hogy elhívtak, hogy szombaton egykor gyülekező a közeli tónál, meg majd előtte felhív a Szabi, hogy mondjon valami közelebbit, mert ők sem tudják még biztosra. Kérdezték, hogy melyik lóval megyek, mondtam, hogy a Kristályon, mert hát a Remi le van sérülve.
Tegnap már reggel lovas cuccban öltözve vártam azt a bizonyos hívást. Hát csak nem futott be, így 11-kor elkértem anyutól a telszámot, de az nem volt kapcsolható. Na, ilyen nincs. Mindegy, hát jobb híján délben elkezdtem Remit nyergelni, hogy akkor majd fél egyre kint leszek a tónál. Ha meg nincs ott senki, akkor járok egyet a városban.
Oké, ezt a bejegyzést kicsivel több, mint három év után írom meg, és (sajnos) már nem is nagyon emlékszem a dolgokra.
Szüreti utáni nap, még mielőtt hazajöttem volna, Zsófi felült Kristre, hogy ő is lovagolhasson. Először a benk nélküli pályán tett meg pár kört, közben én fényképeztem őket. Aztán egy hirtelen ötlettel átmentünk a másik pályára, ahol egy csomó akadály volt kirakva. Megkérdeztem Zsófit, akar-e ugratni Kristállyal. Akart. Így hát az egyik akadályról levettem a rudakat és kezdésnek csak egyet hagytam a földön a két kitörő között. Zsófi pedig először lépésben, majd ügetésben átment felettük. Ezután egy kis x-et csináltam, mindkét rudat a lehető legalacsonyabbra téve, ezt Kristály át is lépte, egészen a haramadik vagy negyedik emelésig, azt már át is ugrotta és itt hagytuk abba a dolgot, mert Zsófi nem tudott ugratni. Leléptetés után kicsit pihentettük, mielőtt hazamentem volna vele. Hazafelé nem volt semmi probléma.
Kicsit érettebb fejjel és némileg több tapasztalattal visszatekintve elég nagy hülyeséget csináltam, hisz nem szabadott volna egy olyan lovat ugratni, akinek a lábai nem alkalmasak (botlik), egy olyan lovassal, aki egyáltalán nem is tud ugratni. Szerencsére nem történt baj, így erre az egészre egy nagyon jó élményként tekinthetek vissza.
2016.12.16-án írva.