Egy ideje zavart már, hogy lovaglás közben „csak” ülök Remény hátán és technikailag kb. nem tudok lovagolni. Ez főként az Amerikában töltött idő alatt merült fel bennem, miután „érintettként” bepillantást nyerhettem a díjlovaglás világába, aminek a hangulata rögtön megtetszett. Mivel itthon (mind az országban, mind a városban, ahol lakom) főként a díjugratás megy, ezért eddig nem volt közelebbi tapasztalatom ezzel a lovas szakággal.

Mivel én itthon tartom a lova(i)mat és az jellemző, hogy edző nélkül, egyedül lovagoltam/lovagolom a ő(ke)t és főként terepre járunk a kezdetektől fogva, ezért aztán édesmindegy volt, hogy technikailag „hogyan” lovagolok (vagyis melyik lábra ugrik be a ló, adja-e a fejét stb.). Én ezzel évekig ki is voltam békülve.

A fentiekhez némiképp hozzájön az is, hogy hiába jártam kb. 5-6 évet lovardába, sehol sem tanultam többet a nagyon alapoknál, nem tudom mit jelent a félfelvétel, nem tudom kiülni a tanügetést és ami a legfontosabb, sosem tudtam normálisan beugratni a lovat vágtába, mindig elrohant és ledobott a szerencsétlen próbálkozásaim miatt, és mindez ahhoz vezetett, hogy a végén már féltem a vágtától (ami Remi lovaglásával úgy-ahogy megszűnt).

Kimegyek a lovakhoz, hogy megnézzem őket, mert egyikőjüket sem láttam a konyhából belátható részen, sem a karámban, sem a beállóban. Mindketten fekszenek a beálló előtt. Napoznak, pihennek. Körülöttük galambok kisebb csapata hol felrepül, hol a földön csipeget. Odaülök Remény lábaihoz, nekidőlök a hasának és nyugtatólag simogatom. A nap kellemesen, álmosítóan melegít. Néha odahajol hozzám, megszagolja kinyúló kezemet, lábaimat. Így vagyunk egy ideig, míg meg nem unja és felkel. Én is felállok és átmegyek Kristályhoz. Mellé ülök és nekidőlök, ahogy előzőleg Reminek. Simogatom, pihenek, figyelem a lélegzetvételeit. Közben Remi a hátunk mögül a hajamat és az ujjaimat piszkálja. Néha megcirógatom az orrát, megpuszilom őt. Melegszem, pihenek, élvezem a pillanatot. Krist picit megrezzen, mert Tarzan megtalált minket. Odahívom magamhoz és az ölembe húzom, hátha lenyugszik (esélytelen). Felváltva simogatom a lovat és a kutyát. Pár perccel később Beni is jön, de ő nem foglalkozik velünk, szalad tovább. Kiabálásomra apu is kijön, Remi felé tart a hátunk mögül. Apu előkészíti a telefont a fényképezéshez, de Kristály pont most unja meg a helyzetet, így végül ő is föláll mögöttem és ezzel megtörik a varázslat.

Azért egy képet sikerült lőni.

10 éve született. 10 éve tanulunk egymástól. 10 éve küzdünk egymással. 10 éve az életem része.

Őszintén szólva, amikor megszületett, akkor még nagyon gyerek voltam és még bőven nem értem meg úgy egyáltalán a lótartásra (annak ellenére, hogy akkor már két és fél éve nálunk volt Kristály), nemhogy egy csikónevelésre. Az első években főként a szerencsének és a jó-időben-jó-helyen levésnek köszönhető, hogy Remi pozitív értelemben lett olyan, amilyen, de pont az éretlenségem és a tapasztalatlanságom miatt lett bizonyos helyzetekben nehezen kezelhető.

Az első ilyen negatívum rögtön a kötőfék viselésénél jött elő, ugyanis nem csatoltuk be elég szorosra, így egy fejmozdulattal simán ledobta magáról, amit meg is tanult. Kötőfék nélkül nem lehetett megfogni, aztán úgy tudta két felnőtt (tapasztalatlan apu és egy külsős lovas ismerős, míg én hátul izgultam) felrakni, hogy betereltük őt a beállóba és konkrétan sarokba szorítottuk. Ma már persze semmi probléma a kötőfékezéssel.

A kötőfékhez szorosan kapcsolódik a kikötés és a vezethetőség is, amit szintén sikerült elrontani. Eleve az volt a baj, hogy én küzdöttem vele a magam 50 kilójával, nem pedig mondjuk apum. Már nem emlékszem, hogy a kikötés végül hogy oldódott meg, de az elején kb. kitépte a karám rúdját, nem egyszer kellett vezetőszárat venni, mert eltépte a karabinert, ma már viszont akár órákig is magára hagyhatnám. Az első éveiben a vezetés katasztrófa volt, mindig megelőzött, nem volt rám tekintettel, nem egyszer rám lépett, finoman terelgetett, ami egyértelműen a dominálást jelezte felém, holott ezt akkor nem vettem észre, csak „követtem” a lovat. Aztán 2016-ban volt szerencsénk eljutni Cs. Csilla Monty kurzusára, és ez alapjaiban változtatta meg a kapcsolatunkat.

Olvasási idő: 4 perc

Már hetekkel a meghirdetett időpont előtt felkerestem a szervezőket, hogy van-e lehetőség jelentkezni a szüreti menetbe. Akkor nem válaszoltak. Aztán két héttel az esemény előtt újból ráírtam a szervezőkre és ezúttal sikerült megbeszélni a részleteket.

A héten kihívtuk a dokit, hogy meglegyen a lónak az oltása, hiszen csak e feltételekkel lehetett részt venni a felvonuláson. Szerda helyett csak pénteken futott be a doki és gyorsan lerendezte a dolgot. Ami még elintézésre várt, az a takaró megigazítása volt, ez viszont varrónőt igényelt, de meg is lett oldva tegnapra.

Tegnap letakarítottam a felszerelést, illetve megigazítottam Reminek a hosszú szőreit (vágtam egy kicsit a farkának a hosszúságából) és egy videóban látott módszerrel bebogyóztam a sörényét is. Ez viszont korainak bizonyult, ugyanis ma reggelre szétment.

Így hát ma reggel újra csináltam, ezúttal viszont végigfontam a sörényét, nem bebogyóztam. Miután ezzel megvoltam, leápoltam, majd kikötöttem a szénatárolóhoz, majd bementem a házba, hogy átöltözzek, kivasaljam a hajam és kisminkeljek.

11-kor, miután elkészültem, felnyergeltem Remit, majd apu feldobott a hátára és fél 12-kor elindultam befelé.

Olvass tovább!

1,5-2 éve „félek” felülni a lóra és húzom az időt kb. az utolsó pillanatig (vagyis sötétedés előtti 1 óráig). Pár éve Remi full vágtában bebakolt kint terepen, én meg épphogy rajta maradtam. Ez eléggé bennem maradt. Nyilván a 3 éve történt lovardai sorozatesés se tett túl jót.

Hiába ismerem a lovam, ennek ellenére minden egyes alkalommal „félek” attól, hogy olyan mozdulatot fog tenni, amit nem fogok tudni kiülni. Pedig nem estem róla 4 éve. Na meg persze az se motivál, hogy minden egyes alkalommal küzdeni kell vele, mert menős és kemény szája van.

A legszerencsésebb egy oktató volna, de már nem bízok bennük sem, szinte kivétel nélkül mind a pénzre ment és nem adott semmi tudást…

Persze minden alkalommal pozitívan csalódok a lóban – minden küzdés ellenére is -, mert mindig meglep. Szóval ❤️❤️

Hosszú idő után – mert más fontosabb dolgok is történtek közben – végre eljutottunk oda, hogy Remit is elindítsuk az anyaság felé. Ezt a döntést pedig hosszú gondolkodás és mérlegelés előzte meg.

Mivel egy új lóval – pláne egy kiscsikóval – az ember alapvetően is 10-15, jó esetben 20 évre tervez, ezért az időtényezőt és a belátható jövőt is át kell gondolni. Mert bár azt senki se tudja, hogy alakul az ember élete két évtizeddel később, de a legfontosabb időszak, az első 3-4 év nagyjából előrelátható.

Mi pont az időtényező miatt vártunk sokat: az egyetem és a munka miatt fent voltam Gödöllőn, ill. Pesten, aztán kimentem pár hónapra Amerikába, idén pedig végre sikerült letenni a diplomát, így az elmúlt pár évben nem volt ésszerű, hogy csikónk legyen, pláne mert a meglévő két lóval se tudtam sokat foglalkozni. Meg aztán elsősorban Kristály "helyett" szerettünk volna egy új lovat (legyen az egy kiscsikó vagy egy vásárolt ló), hogy Remény ne legyen később egyedül és hál' Istennek Krist még egészségesen velünk van, de azt be kell ismerni, nem tudhatjuk még meddig örülhetünk neki.