A ló, akivel tavaly nyáron még küzdöttem, mert szabadon, kantárral futószárazva is már ügetésben úgy elvitt mint a szaros papírt.

A ló, aki bal kézen nagyon szépen vágtázott futószáron körön, de jobb kézre az istenért sem tudott beugrani anélkül, hogy elszaladna a vállán (közben a körkarámban, ahol volt külső támasztás, ott jól ment a dolog).

A ló, akinél futószáron nem létezett lépés.

A ló, akit köhögése miatt október végén lovagoltam utoljára (és akkor először terepen) és kb. azóta is nem töbsször, mint 5-6 alkalommal foglalkoztam vele (főleg inkább körkarámoztunk, de volt fszár is).

A ló, aki pihent a tél folyamán kb. 3-4 hónapot időhiány / gyógyulás / testi fejlődése miatt.

Ez a ló most jó tempóban, irányítható irammal, jármódokkal megy szabadon a körkarámban.

Ez a ló aránylag jól tűri a hosszú szünet után a nyerget a hátán (volt egy kicsi ugri-bugri, de nem mondanám vészesnek).

Ez a ló türelmesen megáll a fellépő mellett és hiszti nélkül engedi, hogy felszáljak rá körkarámban több hónapos pihenést követően.

Ez a ló a szabadban futószáron, kötőfékben normálisan vágtázik mindkét kézre (és az alacsonyabb jármódokban is irányítható, illetve szépen lép addig, amíg nem kérem tőle, hogy ügessen).

Büszke vagyok rá.

Megérte ez a pár hónap pihi.

Komolyan mondom, bátran fel merném rá tenni a gyerekeket futószárazni.

Nincs egy rossz mozdulata, nincs rossz szándéka.

Egy nagyon kedves, érdeklődő, barátságos, fifikás, rafkós haflingi töltötte be a negyedik évét.

Idén majd azért elkezdődik vele a munka, és ha tényleg ilyen ütemben fejlődik, akkor határ a csillagos ég.

Utoljára novemberben írtam az ugró edzésekről, azóta gondolkoztam, hogy hogyan is írjak erről. Nem akartam ugyanis minden egyes alkalomról bejegyzést írni, hiszen ez heti kétszeri bejegyzést jelent, viszont az utóbbi pár évben már inkább ráálltam az összefoglalók írására, plusz általában az edzések felépítése is ugyanolyan, csak az egyes edzések feladatai változnak. Így hát adódott a kérdés, hogy mi váltsa ki azt, hogy bejegyzést írjak. Elsőként írhattam volna karácsony előtt egyet (mert karácsony után legközelebb február elején mentem hozzájuk), de most viszont indokoltan elérkezett az a pont, hogy meg kell írnom az összefoglalót az ugróedzésekről.

Utoljára november közepén írtam az első két hét tapasztalatáról. A véleményem azóta sem változott, imádok (imádtam) odajárni, teljesen megbízom Boniban, tök türelmesek velem, főleg Flóra, nagyon jól érzem ott magam és ami a legfontosabb, hogy kisebb-nagyobb mértékben, de érzem magamon a fejlődést.

Novembertől karácsonyig jártam, fedelesben voltunk végig, felváltva edzett Flóra és Gábor. Gábor edzésekor inkább pályát lovagoltunk, Flórával pedig az apróságokat finomítottuk.

Február elején vettem fel újra a fonalat (kérdezték is, hogy mi van velem, miért nem járok, ami jól esett). Az elején a hideg miatt még a fedelesben voltunk, aztán nagyjából március közepétől, ha nem volt túl nagy szél vagy nem esett az eső, akkor már kint lovagoltunk.

A legmagasabb, amit ugrottunk, az nagyjából a 90 cm-nél állt meg, a vége felé pedig már kb. 5-6 akadályos pályával fejeztük be az edzéseket (általában alacsonyabb, 70-80 cm-n).

Ahogy az egy éves kori összefoglalóban leírtam, úgy beszéltük itthon, hogy kivisszük őt az idény első fácánvadászatára, megnézzük, hogy viszonyul a dolgokhoz.

Volt egy kicsi ellenérzésem a dologgal szemben, hogy a nulláról kell kezdeni mindent, és megint bénázni fogunk, és valahogy nem voltam rá készen. De valamikor el kell kezdeni és lehetőleg minél hamarabb.

Úgyhogy nem volt mese, reggel betettük Bogyit a kocsiba (szó szerint), Tarzan pedig beugrott, ahogy szokott.

Miután bevásároltunk reggeliből, elautóztunk a szokásos találkozó helyhez, a vadásztelephez (ház még nincs), ahol találkoztunk a többiekkel. Az év első vadászatához híven elég kevesen voltunk, aminek én örültem, hiszen így csak kevés ember várt ránk, ha esetleg Bogyi elmegy, vagy bármi történik.

Az eligazítás után először a város déli részére mentünk, ahol csöndes kiszállás után (hogy ne ijesszük fel a madarakat), elővettük a kutyákat, én pórázra fogtam Bogyót, apu pedig Tarzanra tette fel az elektromos nyakörvet, majd meghallgattuk az első hajtás eligazítását.

A főút közelsége miatt fordított hajtást csináltunk, vagyis mi kutyások (összesen négy (Balu, Bársony, Bora és Tarzan) és fél (Bogyi) kutyánk volt) voltunk a leállók kiegészülve két puskás leállóval, a többiek pedig a fácánokat hajtották az akácsarjban.

Felállás során figyeltem arra, hogy ne kerüljek apuék mellé, hogy ne keverjem Tarzant össze, így K. és Bora volt közöttünk. K.-val beszélgettem, miközben a többiekre vártunk, közben fél szemmel Bogyit és Tarzant lestem. Őszintén szólva izgultam, ugyanis a vadászat előtt ugye nem csináltunk lövés tesztet, így fogalmam sem volt, hogy Bogyi mit szól a hangos zajhoz. Az első hajtás során csupán messze dördült el tőlünk a fegyver, ez Bogyit nem is hatotta meg, ennek ellenére persze dicsértem. Fél szemmel azért láttam, hogy apunál Tarzan tiszta rosszul volt, hogy nem ő hajthatja fel a madarakat, de ügyesen apu lába mellett maradt, csupán egyszer-kétszer ugrott fel, pördült egyet, majd ült vissza a helyére.

Az elmúlt két hónapban nagyot változott a lovas világom. Főleg az előző két hétben.

Mikor hazajöttem Amerikából, rögtön felhívtam Szandrát, hogy szeretnék újra járni edzésre, hiszen nem éppen a helyes lovaglásról szólt a nyár.

Szóval szeptember 23-tól folyamatosan járok hozzá, heti kétszer minimum:

• Szeptember 23, 25, 26. – Szerény
• Október 5. – Szerény
• Október 7. – Szerény, Roy King (szabadon)
• Október 10. – Ribizli, Szerény (szabadon)
• Október 25, 27. – Ribizli
• November 11, 15, 18. – Ribizli

Az állandó testtartás javítás (dőlj hátra, ereszd le a vállad) mellett Szerénnyel főként a vágtát gyakoroltuk, illetve az állóképességemet fejlesztettük, továbbá kétszer cavalettiztünk. Októberben kaptam egy második lovat is lovaglásra, de az inkább a lemozgatásról szólt és Szandra nem tartott szigorúan edzést, rám (ránk) volt bízva, hogy mit csinálunk a lovakkal. Roy King egy hihetetlenül hajtós ló, a vágta folyamán szinte hallottam, hogy röhög a bénázásomon, mert egy tapodtat sem moccant. Viszont nagyon kényelmes volt és a fokozás is könnyebben ment vele, mint mondjuk Szerénnyel. Az egyik lovaglás alkalmával kinéztem Ribizlit egy másik lovas alatt és megkérdeztem Szandrát, hogy egyszer nem ülhetek-e rá.

A következő alkalommal őt kaptam és Szandra szerint annyira összepasszolunk a 4 éves kicsi lóval (kb. 140 cm), hogy azóta csak rajta lovagolok. Vele nagyon sokat idomítok és korrigálok, hiszen ő még fiatal és tanítani kell. Nagyon aranyos és jó szándékú lovacska, néha visszatart és néha megiramodik vágtában, de gyorsan megérti, mit szeretnék. November közepén járóiskoláztam vele, illetve egy rövidke programot is lelovagoltam, hogy legyen feladata és Szandra és az én megelégedésemre nagyon ügyes volt.

Volt, amikor egyedül, volt amikor több lovassal is, de mióta Ribizlivel lovagolok, azóta az egyik ismerős anyukával lovagolok, akivel egy szinten vagyunk tudásban, viszont ő a hippológus képzésre jár.

Október elején megkérdeztem Zolit, hogy járhatok-e hozzá ugró edzésre, mire ő azt mondta, hogy majd meglátjuk. A két konzultáció közötti időben pedig azon agyaltam, hogy ezzel az ígérettel nem megyek sokra, mert nem is az, hogy lemaradok, de valahogy mégis nyomasztott, hogy nem leszek elég jó.

Annyira büszke vagyok erre a kutyára, annyira odatette magát mai gyakorláson, ami valójában a vizsga volt, mintha érezte volna, hogy ennek az alkalomnak tétje van. Attól, hogy ez egy vizsga alkalom volt, én teljesen gyakorlásként kezeltem, hogy ne izguljak.

Reggel nyolckor találkoztunk a szokásos helyünkön, ahol Peti folyamatosan adminisztrálta az érkezőket, ellenőrizte az adatokat és leolvasta a kutyák chipjét. Na igen, a chip. Tarzannak egyszerűen nem találtuk meg a chipjét. Végül feladtuk és egy rövid köszöntő után elindultunk a vizsga helyszínére, ami egy olyan hely volt, ahol még sosem voltunk. Egy tök jó hely volt, a vizsga szempontjából tökre megfelelő, ugyanis volt magas fű és egy mély, úszható tó is (sőt annyira megtetszett, hogy biztos vinni fogom oda a kutyát, pláne mert már alig találni úszható helyet).

Odafelé felhívtam aput, hogy mire emlékszik, hova tette be a doki a chipet, először nem tudta, majd visszahívott, miután megkérdezte a dokitól: a nyak bal oldalán kellene lennie.

Mikor megérkeztünk a helyszínre, Peti újfent átnézte a leolvasóval, de továbbra sem lett meg.

Hat kutya sorakozott fel, kettő magyar vizsla, egy német vizsla, egy gordon szetter, egy olasz (?) pointer illetve egy golden retriever. Peti felosztotta a sorrendet, mi utolsóként mentünk, párban egy magyar vizslával. (Közben Bálint Rudival áttúrta a területet, hogy ne legyen állat, ami esetleg elvonja a figyelmet.)

Elsőként felálltunk egymás mellé hajtást imitálva. Kettessével engedtük el a kutyákat, miközben sétáltunk előre, Dávid pedig lőtt egyet minden egyes párosnál. A feladat lényegében az volt, hogy a kutya menjen előre, keressen és ne ijedjen meg a lövésre, illetve a feladat végén visszahívható legyen. Utolsó párosként engedtem el Tarzant a vizslával. Tarzan először nekiment a másik kutyának, de erős rászólás után szerencsére visszajött és előttem keresett. Dávid lőtt, Tarzan pedig tökre izgatott lett, de nem csinált semmit, csak kereste a leeső vadat. Pár lépés után vissza kellett a kutyákat hívni és Tarzan meglepő módon jött is vissza. Ezzel az első feladatot abszolváltnak tekinthettük.

Ezt a bejegyzést eredetileg naponként akartam megírni, amikor megtörtént, csak aztán nem jött össze, így mind a nyolc eddig (remélem eddig és lesz még) megtörtént lovaglást ebbe a bejegyzésbe írom.

Következőleg a hirtelen adódott edzés után három nappal, november 28-ra 9-re beszéltük meg, hogy jön újra. El is kezdtem nyugisan nyergelni fél kilenckor, de nem jött. 11-re érkezett csak meg, én pedig bosszús voltam. De végül is tartott egy nagyon jó edzést. Lerakott két rudat egy 20 m-es kör két oldalára és azon kellett átmenni. Vágtáztam is, jobb kézre aránylag jól ment, balra azonban újfent nem akart helyes lábra beugrani, de végül addig ügyeskedtünk, hogy összejött. Közben persze végig ment az ülésjavítás – dőljek hátra, pláne ügetésben. Teljesen más élmény volt, tökre úgy éreztem, mintha nem találnám meg az egyensúlyomat.

Egy hónap múlva, január 1-én került sor a következő edzésre az ő kezdeményezésére. Remény egyre jobban reagált a „szivacsozásra” (mi erre a szakszó?) ügetésben. Vágta is alapvetően jó volt, azonban bal kézre ráesett a külső vállára és el akart vinni Lujzi felé. Persze korrigáltuk, de ez okozott egy blokkot bennem a vágta iránt. Hurrá. Majd kijavítjuk.

Konkrétan három hónap telt el a következő edzés előtt. Persze gyakoroltam nélküle is, amiket eddig tanultam. Remény egyre jobb és jobb lett és meglepően vettem észre, hogy mennyire jól reagált arra, amikor ellazítottam magam ügetésben és nem feszítettem be magam: átengedőbb, ütemesebb, lazább lett ő is.

Szóval március 1-én jött újra. Épp trágyaszórás volt a karám mellett, ahol az edzést szokta tartani, így átmentünk a lucernaföld végére. Megmutattam neki, mit gyakoroltunk a három hónap alatt, mire kaptam dicséretet. Ám megelégelte az örökös előredőlésemet, így keresett egy botot és berakta a hátam mögé, ami borzasztó kényelmetlen volt. Így kellett pár kört megtennem lépésben, majd végre kivehettem a botot. Ezután vágta jött, ami bal kézre újfent katasztrófa volt, mert Remény megint ráesett a vállára, illetve vissza is esett ügetésbe. Jobb kézre viszont minden jól ment. Ezzel fejeztük be az edzést.