Az este, miután levezettem Lujzit a futóról és vezettem a helyére, volt egy kis összerúgás, melyből hátrafordulva csak annyit láttam, hogy Tarzan (aki szokás szerint közvetlen mögötte jött utánunk) farkát behúzva, sántítva rohan el. Az még mindig tisztázatlan, hogy Lujzi a kutya miatt rúgott-e ki, vagy Remény miatt.

Másnap reggelre széttörték a közöttük levő karám felső elemét. Harmadnap reggelre pedig tovább folytatták és a középsőt is eltörve Lujzi átment Reményhez, onnan pedig kiszökött, lévén Remi karámja keresztben kicsit foghíjas volt. Reggel apu a karám körül találta őt, de szerencsére simán meg tudta fogni és visszavitte a csikót a helyére. A két rúd és Remi karámjának hiányzó részei mind pótolva lettek.

Másnap kivittem őt a körkarámba, de nem volt túl sok értelme, mert Remi érdekelte, rám nem nagyon figyelt. Pici hajtás után vissza is vittem őt a helyére.

Mikor még nem volt meg a kutya, de már tudtunk róla, az egyik vadászat alkalmával odaálltam az egyik vadásztársunk elé és megkérdeztem, hogy vállalja-e Tarzan kitanítását, lévén Tarzan goldi, Peti pedig inkább vizslákkal foglalkozik. Ő erre azt felelte, hogy persze, de én fogom a kutyát megtanítani a dolgokra. Én meg beparáztam.

Április közepén találkoztunk először és amit a fél éves státusz bejegyzésben is leírtam, így azt bemásolom ide:

„Múlt héten szombaton F. Peti rám írt, hogy mi lenne, ha vasárnap összejövünk a kinti réten kicsit szocializálni és játszani. Felraktam rá a nyakörvet és vittem magammal juti falatot és játékot. Kicsit várni kellett, míg Peti is megérkezett, ő is elhozta a kutyáját, Lajtát. Tarzan rögtön le is támadta, ismerkedett vele, onnantól kezdve a szavam kb. fél órán át semmit sem ért, így annyiban is hagytuk a “tanulás” témát. E helyett inkább beszélgettünk és sétáltunk egyet, míg a kutyák körülöttünk rohangáltak. Tarzan hamar lefáradt és a vizsla sem volt már újdonság, innentől a törpe is kicsit kezelhetőbb volt: visszajött, ha hívtam és az árnyékban pihent. Végül Peti elővette a bűvös zsákot és mutatott néhány szagmintát Tarzannak: a nyúlláb nem érdekelte, ellenben az őzlábra rögtön ráharapott.”

Tarzan fél éves

Az első alkalom tendenciája még nagyon sokáig folytatódott: hiába gyakoroltam itthon és ment minden parancs és az apportozás kitűnően, a kerítésen kívülre lépve, mint akinek lehúzták a redőnyt, elfelejtett mindent és nem érdekelte semmi. Pórázon még úgy-ahogy csinálta, amit kellett, de onnantól, hogy elengedtem, mert az apportra került a sor, nem történt semmi, se kép, se hang, ment a feje után.

Szeptember 30. – Woodoo – T. Tícia

5-re beszéltük meg a lovaglást, de háromnegyed előtt sikerült csak odaérni. A lányok megmutatták, hogy hol találom a lovat és a felszerelését. Elkezdtem gyorsan leápolni a lovat az egyik lány segítségével, felnyergeltem, majd végszóra készen is lettünk.

Négyen átmentünk a fedelesbe, majd felszállás után elkezdődött az óra. Woodoo elég hajtós ló, pálca is kell hozzá. Elkínlódtam vele. Volt lépés, ügetés, könnyített ügetés, kengyelnélkülizés és mindenféle lovardai alakzat, majd következett a vágta, ami kész katasztrófa volt. Eleve elfáradtam a folytonos csizmasegítség adása miatt, hogy ügetésben és tempóban tartsam a lovat. Szétosztottak minket két csapatra és a fedeles két oldalán nagykörön kezdtünk vágtázni. Vagyis én csak kezdtem volna, mert mint kiderült, itt nem úgy kell beugratni a lovat vágtába, ahogy én azt addig tanultam: leülök tanügetésbe, belső csizma a hevederen, külső a heveder mögött, megtartom a szárat és vágta. Szóval itt eleve könnyített ügetésből kell beugratni vágtába, ami nehéz volt, mert reflexszerűen le akartam ülni. Egy csomó ideig kínlódtam, aztán mondták, hogy hagyjam rá (a többiek addig simán vágtáztak), mert nem jó sem a lónak, sem nekem, én meg közben majdnem sírva fakadtam a fáradtságtól és a csalódottságtól. Végül leléptettük a lovakat és visszamentünk az istállóba. Lenyergelés után leápoltam a lovat, a lovarda szokása szerint lepucoltam a kantárt és a hevedert, majd visszavittem a felszerelést a nyergesbe. Elköszöntem a lányoktól és elindultam haza. Abban maradtunk, hogy majd keresem őket a következő időponttal kapcsolatban.

Egy ideje zavart már, hogy lovaglás közben „csak” ülök Remény hátán és technikailag kb. nem tudok lovagolni. Ez főként az Amerikában töltött idő alatt merült fel bennem, miután „érintettként” bepillantást nyerhettem a díjlovaglás világába, aminek a hangulata rögtön megtetszett. Mivel itthon (mind az országban, mind a városban, ahol lakom) főként a díjugratás megy, ezért eddig nem volt közelebbi tapasztalatom ezzel a lovas szakággal.

Mivel én itthon tartom a lova(i)mat és az jellemző, hogy edző nélkül, egyedül lovagoltam/lovagolom a ő(ke)t és főként terepre járunk a kezdetektől fogva, ezért aztán édesmindegy volt, hogy technikailag „hogyan” lovagolok (vagyis melyik lábra ugrik be a ló, adja-e a fejét stb.). Én ezzel évekig ki is voltam békülve.

A fentiekhez némiképp hozzájön az is, hogy hiába jártam kb. 5-6 évet lovardába, sehol sem tanultam többet a nagyon alapoknál, nem tudom mit jelent a félfelvétel, nem tudom kiülni a tanügetést és ami a legfontosabb, sosem tudtam normálisan beugratni a lovat vágtába, mindig elrohant és ledobott a szerencsétlen próbálkozásaim miatt, és mindez ahhoz vezetett, hogy a végén már féltem a vágtától (ami Remi lovaglásával úgy-ahogy megszűnt).

4 hónaposan (márc. 16 – ápr. 15.)

Amint kicsit melegebb lett, elvittük Tarzant egy sekélyebb vízhez (ahol korábban már vadásztunk), hogy szokja a tocsogást. Vittem magunkkal labdát és juti falatot is, de nem annyira élvezte a vizezést (lehet hideg volt még neki), de így is eltocsogtunk fél órát. Odafelé velünk utazott az utastérben, de hazafelé – mivel tiszta víz volt – kitettük őt a csomagtérbe, viszont ez nagyon nem tetszett neki. Azóta fél a kocsiban levéstől, de ezen dolgozunk.

Hogy szocializáljam, egyik hétvégén kocsiba raktam a kutyákat és kimentünk az egyik kedvenc helyemre túrázni és fényképezni. Tarzan végig Beni után futott, de engem is figyelemmel követett és ha hívtam, legtöbbször velem tartott. Odafelé és visszafelé is behányt a kocsiba.

Másik hétvégén vettünk egy adag lufit, hogy Tarzant lufi-teszteljük, imitálva ezzel a puskalövést. Kb. 5-6 lufit durrogtattunk el. A procedúra az volt, hogy én fogtam a kutya egyik kedvenc labdáját, kiáltottam egy Lövés!-t, mire apu kidurrantotta a lufit, én pedig ezzel egy időben eldobtam a kutyának a labdát, hogy visszahozza. Tarzant először meglepte a durranás hangja, de a többi durrantáskor már nem nagyon érdekelte, csak hozta a labdát. Beni persze már az első alkalommal beszaladt az irodába.

Olvasási idő: 4 perc

Reminek régóta problémája volt a pocsolyákkal, de ezt a problémát nem tudom mire visszavezetni, hiszen tudtommal sosem volt vele rossz élménye. Egyszerűen csak nem mert belemenni, és olyan messzire kerülte ki a vizeket (még a sárfoltot is), hogy az már kínos. Ezzel pedig kb. ellehetetlenítette az eső utáni lovaglásokat, mert minden egyes eső után meg kellett várni, míg foltmentesre szárad a talaj, különben hiszti van.
Ugyanez a helyzet a tóval is. Az Istenért sem akart belemenni, még az anyja után vezetve sem. Szerencsére mindez múlt idő.
Kezdődött mindez azzal, hogy eső után mindig kimentünk apával, gumicsizmával a lábunkon, egy-egy lovat vezetve pocsolyázni. Kristállyal sosem volt gond, ő arra ment, amerre mi vezettük, viszont Remi. Ő a pocsolya szélén megállt és onnan tapodtat sem mozdult, csak ha elvezettük a pocsolyától.

Olvass tovább!