Rögtön miután megérkezett hozzánk, első alkalommal, amikor kivittem a körkarámba, már akkor láttam rajta, hogy nem lehet normálisan vezetni, mert folyton vissza akart vinni Reményhez, de ezt betudtam annak, hogy csak most jött meg, ismeretlen minden és a másik ló az egyetlen fajtársa és ezért ragaszkodik hozzá stb.

Aztán egyik délután gondoltam, csak elkezdek vele foglalkozni, csak hogy ne unatkozzon, meg igényli is, így első alkalommal azt csináltam, hogy felraktam rá a vezetőszárat és kisétáltunk a tároló elé. Itt már elkezdett hisztizni: húzta a szárat, továbbra is vissza akart vinni a karámhoz, folyton terelgetni próbált (ebből már Reminek köszönhetően megjöttem), ha egy helyben álltunk, akkor folyton körülöttem pörgött és Reményt hívta, kicsit dobálgatta az elejét, szóval nagyon nem volt észnél. Miután pár pillanatig nyugton tudott maradni, elindultunk visszafelé (azon az elven, hogy én akarok visszamenni és nem ő miatta megyünk vissza). Visszafelé természetesen húzott, kb. a súlyom bevetésével tartottam vissza.

Rá kb. egy hétre gondoltam, csináljunk mást is, úgyhogy elhoztam a körkarámtól a bójákat és leraktam a karámon kívül Remi közelébe, (hogy együtt legyen a két ló és ne legyen hiszti) és vezetgetős feladatokat csináltunk, szlalom, kapuk meg csak jobbra-balra vezetgettem. Eddig csak annyi gond volt, hogy vezetgetés közben megpróbált terelgetni és jutifalat után túrt, egyszóval nagyon benne volt a személyes teremben, ez meg nagyon nem tetszett (ennek is megvan a maga helye és ideje). Úgyhogy karfelemeléssel/lengetéssel elküldtem magamtól, kb. már másodjára megértette, mi bajom és picit távolabb ment tőlem. Kicsi gyakorlás után kitaláltam, hogy levezetésképp megkerüljük a fóliák helyét, elég messze van, de még rálát Remire. Na, itt aztán elborult az agya.

Olvasási idő: 2 percHárom év türelmes várakozás és egy nyelvvizsga eredményeképpen egy hét alatt végre felépült a körkarám.

Elsőként mindenképpen a M.R.-féle csatlakozást szerettem volna megcsinálni Remivel. Így hát szombaton fogtam a lovat, ráraktam a kötőféket, magamhoz vettem az ostort és kisétáltunk a karámba. Ott levettem róla a felszerelés és kezdődhetett a hajsza.

Hajtottam körbe-körbe, néha irányváltásra kényszerítettem. Fél óra után már csurom víz volt, minden egyes vágtaugrásnál csöppent az álláról az izzadtság, én meg féltem, hogy túlhajtom. De ha meg akar állni, akkor úgy is „szól”. Még negyed óráig vágtázott, mikor megengedtem neki, hogy bejöjjön, ha be akar. Be akart. Mellém érve megsimogattam, sétáltam körbe-körbe, ő meg követett, mint egy kiskutya. Mivel teljesen le volt izzadva, valahogy le kellett vezetni, hogy egyrészt normalizálódjon a légzése, másrészt pedig, hogy takarózhatóvá száradhasson. Ezért feltettem rá a kötőféket és kisétáltam vele a bekötőre, majd vissza, de visszafelé nem mentünk be, hanem továbbsétáltunk a b.telep felé. Ekkor már le volt róla csatolva a szár, így is követett. Aztán visszafordultunk, ekkor Remi leelőzött, majd bevágtázott a karámig. Apuék meg megijedve rohantak elő az irodából, hogy velem mi történt.

Elmentem Remiig, majd visszavezettem a karámhoz, ahol újból levettem róla a kötőféket és újra hajtani kezdtem, nem törődve azzal, hogy már egészen megszáradt. Ezúttal kevesebb ideig kellett vágtáznia. Beengedtem magamhoz, megint elkezdtem vezetgetni, majd bementünk, bent betakartam és mehetett pihenni. Közben persze kapott egy csomó simogatást.

Mióta megtörtént a csatlakozás (nekem ez egy picit varázslatosan hangzik, de nem találok rá jobb szót) Remi nyugodtan jön mellettem, és ha tyúklépésben megyek, akkor se visz el a francba. Ugyanis eddig mindig arra kellett figyelnem, hogy ne lépjen a lábamra, ne lökjön fel és közben tartani is kellett a tempóját. Most úgy látszik, mindez megoldódott, vagyis tisztel.

Szóval felavattuk a körkarámot.