Tegnap egyetemi kötelezettségeim miatt Pesten voltam, így hazaérve este már nem találkoztam Tarzannal (ami utólag visszagondolva nem volt általában megszokott, de betudtam annak, hogy hideg van és nem akart előjönni a vackából).

Reggel vettem észre, hogy a kutya valahogy nem úgy viselkedett, ahogy szokott. Csóválta a farkát és figyelt, ímmel-ámmal hozta a labdát, de szomorú tekintete volt, illetve ami főként feltűnt, hogy nem követett: lépett pár lépést és nézett rám, hogy biztos kövesselek?. Megérkezése napjától jellemző rá, hogy akárhova megyek a tanyában, folyton a sarkamban van. Ez ma nem így volt. De a délelőtt folyamán nem tudtam vele foglalkozni, mert dolgoznom kellett.

Egy óra körül döntöttem úgy, hogy felülök Reményre, mert a hétvégén nem fogok tudni rajta lovagolni a decemberi konzultáció miatt.

Felöltöztem, szokás szerint kipakoltam a cuccot a nyergeléshez, Tarzan pedig tétován követett, holott máskor ilyenkor kiugrik a bőréből, hogy végre lovagolok (terepezés reménye). Akkor ijedtem meg először igazán, amikor a kezembe fogtam Remi kötőfékét és a vezetőszárat és Tarzan nem csinált semmit. Sőt, most ott állt a karámon kívül és nézett ki a fejéből. Ilyenkor már rég ki szokta venni a kezemből a vezetőszárat, hogy majd ő hozza a lovat.

Nagyon megijedtem, hiszen tudom, hogy nyergeléskor ez a rutin része. Így hát gyorsan kikötöttem Reményt (a lovaglásnak nyilván így annyi is volt), majd berohantam anyuékhoz a irodába, hogy baj van. Az ő kérésére behívtam a kutyát az irodába (holott ezt nem szabadna), de nem csinált semmit, legfeljebb kicsit csóválta a farkát. Bejött és állt egy helyben. Rendes szokása szerint ilyenkor már rég „szétszedi” a helyet, pörög, bökdösi a kezemet. Most semmi.

Ma mikor hoztam be a lovakat a legelőről, akkor vettem észre, hogy vérzik Lujzi orra, jobb oldalról. Apu engedte ki őket és mondta, hogy már akkor is vérzett, mikor kiengedte őket. Nagyon megijedtem, mert pont ilyen tünetekkel járó súlyos betegségekről tanultunk a suliban… Miután Reményt beengedtem a karámba, a kicsit bevittem az udvarra és letöröltem az orrát, hogy lássam, hogy mennyire vérzik. Nem volt vészes, így visszavittem őt is a karámba. Gyorsan felhívtam V. dokit, hogy ez van, mire ő megnyugtatott, hogy mivel nem kétoldali az orrvérzés, ezért megnyugodhatunk, valószínűleg beverte valahova Lujzi a fejét, vagy elpattant egy pici ér. Két óra múlva ránéztem a lovakra, de nem lett újra véres az orra.

Remit egész sokáig csikózablával lovagoltam, de arra kellett rájönnöm, hogy valami nem oké, mert egyre többször szálltam le róla azzal az érzéssel, hogy a lovaglás során nem éreztem a kontrollt felette és hát terepen a kontroll hiánya nem épp a legszerencsésebb. Pláne meg mert állandóan húzott és totál fáradt karokkal értem haza a folyamatos húzástól. Ráadásul kb. a kezdetektől tátogott, ami még jobban zavart, bár volt aki azt mondta, hogy ne törődjek vele, mert nála ez amolyan pótcselekvés. Én meg azt mondtam, hogy ez akkor sem normális.

Elsőre jobb híján kicseréltem a csikózablát az anyja zablájára, mégpedig egy feszítőzablára, ami bár kitűnően működött, de túl erősnek ítéltem, nem akartam odáig eljutni, hogy azt szokja meg és még keményebb legyen a szája. Így hát ráfeküdtem a témára és elkezdtem utánajárni, hogy milyen köztes zablák vannak, amik jók lehetnek.

Másfél éve, amikor a csizmát vettem (2019. októbere), akkor vettem egy zablát is a horzéból, mégpedig egy réz olívzablát, aminek semmi hatása nem volt, mintha le se cseréltem volna a csikózablát. Pár napra rá rendeltem a szegedi lovasboltból három másik zablát: egy kétszer tört olivot, egy egyszer tört rézgörgős olívot és egy egyszer tört gumis zablát. Talán a rézgörgősnek éreztem a hatását, de nem volt meggyőző és a tátogás sem maradt abba, így sajnos jobb híján vissza kellett térnünk a feszítőre. Azonban érdekes módon, amikor a szárakat abba a karikába csatoltam, ami egy szintben van a szájába vevős résszel (annak mi a neve?), szintén nem volt kb. semmi hatása, de a lenti karikát használva már egy apró huzintásra is tökéletesen reagált, vagyis az már erős volt neki. Viszont halomra sem akartam venni a zablákat, hogy végül ott porosodjanak a fiókban.

Olvasási idő: 2 perc

Egy ideje kezdett bennem érlelődni, hogy szeretnék egy lovaglócsizmát, de az árak mindig elrettentettek. Aztán egy projekt miatt csak úgy mellékesen ráfeküdtem a témára, lemértem a lábszáram hosszát meg a vádlimat. Mivel nem vagyok bántóan magas, ezért a vádlim sem túl hosszú, kb. 36 cm. A netes kutatás és számolatlan csizma paramétereinek átnézése után realizálódott, hogy rám 37-es láb mellett nem igazán van méret, hiszen minden csizmahossz 45 cmnél kezdődött. Másnap felhívtam a nagyobb lovas boltokat (horze, klp, aranypatkó Szeged, decathlon), de vagy azt mondták, hogy nincs, vagy hogy csináltassak. Egyedül a horzéban találtam egy 41 cm hosszúságú csizmát. A külföldi és főként amerikai oldalakon és fórumokon is csak egy csizmát találtam, ami úgy nagyjából jó lett volna, de a paraméterek megfeleltek a horzéban találttal, úgyhogy mindegy is volt.

Nap telt nap után, én pedig tobzódtam, hogy valóban szükségem van-e rá, hiszen 10+ éve megvagyok a cipő + chaps kombóval. Aztán a következő pillanatban meg az volt bennem, hogy ha már ilyen régóta lovagolok, akkor megérdemlem azt a csizmát és ad egyfajta igényességet a lovagláshoz. Meg hát anyu is győzködött, hogy csináltassak egyet.

Az említett projekt gyors közeledtével viszont nem voltam biztos a csináltatásban (meg ahhoz le kellett volna menni Szegedre), így pénteken felmentem Dunakeszire a horzéba felpróbálni a csizmát. Bár képen annyira nem tetszett, ott élőben első látásra szerelem volt még annak ellenére is, hogy kiszorította a vádlimból az összes vért. De azért csak elhoztam.

Itthon még aznap felültem Remire, hogy megnézzem, milyen. Nos, szoros és fájdalmas.

Péntek óta kétszer lovagoltam benne, egyébként jó és fura módon könnyebb benne lovagolni, de egyelőre a bal lábam még mindig zsibbad.

A vásárolt csizma a Sovereign High Rider a Mountain Horse-tól, akik egyébként egy svéd márka.

Olvasási idő: 2 percNem írok, mert nincs miért. Mármint nem történik semmi fontos. Nálunk a tél / hideg idő a pihenést jelenti. Ilyenkor a lovak kint legelnek, ezzel valamennyire lemozgatják magukat. Meg most rám jött az, hogy nincs kedvem felülni a lóra. Mondjuk ez részben azért is lehet, mert már ismerős a környék, nincs kihívás (legalább fél-egy óra kell ahhoz, hogy új részre érjünk), és többek között az is, hogy egyedül nincs kedvem kimenni).

De hál’ Istennek most jön a jó idő, Remire is felülhetek végre . Azt hiszem két hete futószáraztam őt nyereggel és kötőfékkel, lenyomott egy kisebb rodeót. Csatakra izzadt a végére, így levezetésül kivezettem őt kézen a bekötőre. Mindig le akart feküdni, de nem engedtem, csak a karámban, amikor visszaértünk.

Kristállyal már voltam a hónapban terepen. Első alkalommal a minimum kört tettük meg kezdésnek, aztán két hete (13-án) már nagyobbat mentünk, kb. 12 km-t kb. másfél óra alatt (nem kapcsoltam be az endomondo-t). Végül is jó volt, de látszott rajta, hogy szét van esve. A sertésteleptől leszálltam róla, és úgy vezettem be kiengedett hevederrel, mert olyan szinten leizzadt.

A gödöllői lovardába nem járok, eddig részben az órarendem miatt, ezután meg azért a négy-öt alkalomért nem érdemes már. Majd ősszel, ha.

Volt Zsófi, de nem volt semmi érdemleges. A rossz idő miatt nem ültünk lóra.

Kutyák megvannak. Alszanak, napoznak, ugrálnak (főleg Beni), jönnek velem terepre, Lady sokszor besértődik terep közben. Megijed valamitől és elindul haza. Múltkor fácán hangjától (!) ijedt meg, máskor meg a szomszéd kutya ugatásától. Néha komolyan nem értem.

Margit vemhes. Utolsó napjait tölti egyedül. Úgy látszik, húsvéti kismacskák lesznek. A kockás hasa van szó szerint (a tejcsatornái ennyire megteltek). Viszont lenyugodott, nem annyira agresszív már. Ha megellik, úgyis írok.

Instagramon aktívabb vagyok, felgyülemlett már jópár kép. Legközelebb azokat teszem fel.

Idénre eddig még nem tudok lovas rendezvényt a városban, elvileg lesz rendőr ügyességi verseny, meg championátus, bár egyiket se jelentették még be. Inkább csak reménykedek. Mi viszont fel szeretnénk vonulni, kétszer is: a Szent Iván esti felvonuláson és természetesen a szüretin. Meglátjuk, mi lesz.

Olvasási idő: 2 percJó oké, elég hülye cím. De szombaton felültem Kristályra, egy ideig ügettem a bekötőn fel-le. Majd megálltam és egy lyukkal feljebb csatoltam a kengyelt. Mennyivel más lett. Végül így kimentem a Sóstóra.

Mivel a vasúti átjárót a múlt hónapban újították fel, valami gumiszerű izét tettek le beton helyett, aminek más a színe is és az anyaga is. Na ez Kristet olybá megrettentette (szép magyar nyelv), hogy nem mert még a közelébe se menni, hiába noszogattam. Jó, akkor két autós között leszálltam a nyeregből, megvártam, míg mindenki elmegy és átvezettem kézen. Majd vissza, és ezt így két-háromszor, míg egy kicsit megnyugodott. A túloldalon meg visszaszálltam. Kilovagoltam a Sóstóra, a bejáratnál találkoztam egy kisfiúval, meg az apjával, meg egy mamával és az unokáival. Lósimogatást kértem. Leszálltam a nyeregről, mert Krist nem bírt egy helyben maradni és a kicsik megsimogatták Kristet. Miután visszaszálltam, megkérdeztem a mamit, hogy nem-e ők voltak ott tavaly a madárnál és szintén megsimogatták Kristet. De. Ezután nagy tempóval téptem haza. Na jó, azért kontrolláltan, mert a beton az elég csúszós. A vasúti átjáróval pedig nem volt semmi gond. Itthon lenyergeltem és megkapták a zabot (egy kicsit belecsúsztam a kajaidőbe).

Vasárnap pedig Remire ültem fel. Csak bent a karámban köröztünk, hogy szokjuk egymást. Össze-vissza kanyarokat csináltam vele, 8-asokat, kisköröket, átlóváltásokat. Léptettem és megállítottam. A végén pedig többször is fel-leszálltam, had szokja azt is. Az hogy leugrok a nyeregből, még egy picit megijeszti, de majd gyakoroljuk.