Amióta lovam van, néhány alkalom kivételével terepre járunk, mert a lovardán kívül más lehetőség nincs nagyon arra, hogy gyakoroljunk. Oké, itt a körkarám, de az hosszú távon baromi unalmas és kicsi, oda csak bevezetőre vagy szabadon ugratni szoktam vinni a Remit.

Az a néhány alkalom pedig kimerült azokban az alkalmakban, amikor a kaszált tarlón lovagoltam vele, de az sem volt túl szerencsés, mivel közel volt a karámhoz, így nem tudtam vele zavartalanul foglalkozni, ugyanis mindig, amikor az anyja felé tartottunk, kevésbé figyelt rám, így hanyagoltuk is a dolgot.

November elején megkértem aput, hogy fényképezzen le Remivel, mert már régen készült rólunk kép. Ki is mentünk a kinti kaszálóra, a „medence” részre, hogy ott lovagoljak Remivel, míg apu csinál rólunk pár képet.

Olvasási idő: 4 perc

Reminek régóta problémája volt a pocsolyákkal, de ezt a problémát nem tudom mire visszavezetni, hiszen tudtommal sosem volt vele rossz élménye. Egyszerűen csak nem mert belemenni, és olyan messzire kerülte ki a vizeket (még a sárfoltot is), hogy az már kínos. Ezzel pedig kb. ellehetetlenítette az eső utáni lovaglásokat, mert minden egyes eső után meg kellett várni, míg foltmentesre szárad a talaj, különben hiszti van.
Ugyanez a helyzet a tóval is. Az Istenért sem akart belemenni, még az anyja után vezetve sem. Szerencsére mindez múlt idő.
Kezdődött mindez azzal, hogy eső után mindig kimentünk apával, gumicsizmával a lábunkon, egy-egy lovat vezetve pocsolyázni. Kristállyal sosem volt gond, ő arra ment, amerre mi vezettük, viszont Remi. Ő a pocsolya szélén megállt és onnan tapodtat sem mozdult, csak ha elvezettük a pocsolyától.

Olvass tovább!

Olvasási idő: 2 percTegnap volt nálunk a doki és hosszú igérgetések után végre elhozta a szájterpeszt, amivel kiderült, élesek Kristály felső fogai. Ahogy mondta, nem vészesen, de kellemetlen neki, így megreszelte. Most már csak a hatásra kell várni.

Az elmúlt két hónapban Krist felszedett annyit magára, hogy már nem olyan csonti, mint szeptemberben, a bordája is alig látszik és a medence csontja sem annyira hegyes már.

Egy hónapja Remi is vele jár ki legelni a rozsra, kb. déltől sötétig. A sok szabad mozgásnak köszönhetően Krist talán már nem botlik annyira, hisz előtte az összes mozgása annyi volt, hogy a karám egyik oldalától átbattyog a másikra. Most pedig egy igen nagy területet járhat be, Remi hatására pedig még többet mozog.

A látható javulás örömére, két hete felültem rá és megtettük a minimális kört. Nagyon fura volt rajta lenni, hiszen június vége óta nem ültem rajta, meg mert egész évben, pár kivétellel Remin lovagoltam. Szerencsére nem voltak botlások, csupán bicsaklás, de rá tudott nehezedni a lábára. Beni is nagyon örült annak, hogy végre eljöhetett velünk terepre (hiszen ha Remivel megyek, továbbra sem hívom) és Lady is végig velünk maradt, ugyanis végig lépésben mentünk. (Lady akkor szokott hazafordulni, akármilyen messze is vagyunk, ha megijed valamitől (fácán), vagy ha elkezdünk ügetni.)

Olvasási idő: 2 percNincs jól. Vagyis nem beteg, de még sincs jól. Öreg.

Az utóbbi fél évben sajnos lábügyben megromlott az állapota. Veszélyes lovagolni, mert egyre többet botlik és egyre kevésbé bírja magát visszaemelni a botlásból, amiből könnyen baleset lehet (és volt is még korábban). Mert nem valamibe belebotlik, hanem bokában megbicsaklik.

Augusztusban volt egy ügyességi verseny, amire vele terveztem elmenni, de a verseny előtt két nappal, amikor otthon gyakoroltunk, vészesen sokat botlott, így kihívtuk a dokit, hogy célirányosan megvizsgálja a lábait (felhajtotta a lábát), és megállapította, hogy fáj mindkét első lába. Felajánlotta, hogy ad neki fájdalomcsillapítót, ami kitart a verseny utánig, és akkor úgy indulhatnék vele. De inkább visszaléptem, nehogy baj legyen.

Azóta egyszer hoztam ki vezetve sétáltatni, Remi mellettünk rohangált, én meg fotóztam közben. A minimális körön mentünk, és az utolsó részen, a bekötőn konkrétan térdre esett.

Aztán augusztus végén ugye bedurrant mindkét ló hátsó lába.

Most pedig olyan szinten le van fogyva, mint szerintem eddig még soha. Ráadásul két hét alatt, pedig ugyanúgy eszik szénát is és zabot is. Megoldásként vettünk neki lótápot, plusz amíg van fű, addig csak ő kijár az udvarra napközben. Meg várjuk a dokit, hogy megnézze a fogát.

És ha mindez még nem lenne elég, két hete, szombaton (17-én) kiderült, hogy bal hátsó lábára nyírrothadása van (vérzett is), úgyhogy naponta-kétnaponta betadine-os kezelés és kovács minden héten.

Minap találkoztam ismerősömmel terepen, éppen Kristállyal és Benivel voltam kint. Beszélgettünk egy kicsit és megkérdezte, hogy hogyan szoktattam rá Benit arra, hogy póráz nélkül jön velem terepre.

Ennek igazából nincs nagy története. Lényegében csak annyi, hogy pár éve Panka elkezdett utánunk lopakodni, amit sajnos későn vettem észre, ugyanis már olyan távolságban voltunk a tanyától, hogy a „Befelé!” már mit sem ért (a bekötőn ez még hatásos, de mondjuk fél kilométerre a tanyától már felesleges hazaküldenem őt, mert nem fog hazamenni), így az ő legnagyobb örömére utánunk jöhetett. Ebből később már az lett, hogy direkt hívtam, hogy jöjjön velünk, mégpedig azért, hogy az esetleges kóbor kutyákat lefoglalja, amíg én a lóval kicsit odébb megyek, hogy ne legyen baj. Meg hát a társaság miatt is.

Aztán megszületett Beni és legközelebb már azt vettem észre, hogy mikor a Pankát hívom, jön ő is. Idővel Panka elment, de Beni még nagyobb lelkesedéssel jönne velünk, ugyanis amikor Kristet nyergelem (már akkor!) elkezd körülöttem ugrálni, aztán amikor már fent ülök Kristály hátán, akkor meg már teljes extázisba kerül. Ugrál, ugat, előrefut, Ladyt is bevonja a játékba.

Terepen szerencsére nincs baj vele, de vadászkutya lévén, amikor szagot fog, nem érdekli, hogy útban van és Kristály kis híján nekimegy, az utolsó pillanatban tér ki előle.  Ilyenkor kicsit leszidom a kutyát, de nem nagyon hatja meg. Sokszor hátranéz, hogy merre járunk, mikor mi lépésben megyünk és emiatt lemaradunk tőle. Amikor pedig rámegyünk egy-egy leágazásra, de ő tovább megy egyenesen, csak szólok neki, ekkor ő rögtön kapcsol és rohan utánunk.

Ladynél viszont teljesen más a helyzet. Ő egy mimózalelkű kutya. Bár az elején velünk tart, amint elindulunk ügetésben, vagy megijed valamitől, fogja magát és hazamegy, akármilyen messze vagyunk a tanyától.

A lovak oldaláról tekintve Kristálynál az a szerencse, hogy tapasztalt ló, nem ijed meg attól, ha a kutya felveri a vadat, vagy ha utánunk rohan és attól se, ha Beni hirtelen bukkan fel egy bokor mögül. Mondjuk, amikor Beni előttünk halad, néha rá szokott kapcsolni a tempóra, de ez még egészen belefér. Reminél pedig még nem tervezem a kutyá(ka)t magammal vinni.

Úgy gondolom, ahhoz, hogy a kutya probléma nélkül velünk jöjjön terepre, elsősorban bízni kell benne, másod sorban a kutyának bizonyos szintű engedelmességet kell mutatnia felénk (legfőképp a visszahívás sikeres megléte a fontos). Persze ehhez az is fontos, hogy a ló is kutya- és terepbiztos legyen.

Olvasási idő: 2 percSokszor hívtam már Remit hisztisnek. És meg is érdemli. Ugyanis kitaláltam, hogyha sütni fog a nap, akkor csinálunk apuval képeket rólam meg Remiről lovaglás közben.

Tegnap délután ki is sütött a nap, elő is kerestem aput és nekiálltunk nyergelni. De mire felnyergeltünk (ami azt jelenti, hogy én nyergeltem, ő meg nézett), addigra el is borult az ég. Mindegy, gondoltam, ha már felnyergeltem, kimegyünk. A szomszéd fenyvesben gondoltam a képeket csinálni. El is indultunk.

Mivel újabban esett, ezért a bekötő homokos részén egy igen nagy sárfolt alakult ki, de az is inkább már csak egy fekete paca volt, mint pocsolya. És mint tudjuk, Remi utálja a pocsolyákat. Én meg pont akkor határoztam el, hogy azon a „tócsán” igenis átmegyünk. Egy ideig a hátán szenvedtem vele (sőt még apu is majdnem kiszállt az autóból, hogy segítsen, én meg visszautasítottam), de Remi meg nagyon ellenkezett, ezért leszálltam róla és átvezettem a „rémes” dolog felett. Nem mondom, hogy nem ellenkezett, de átjött velem. Ezután visszaszálltam és hátról meggyőztem, hogy nem is olyan vészes a dolog. Még többször átmentünk a nedves föld felett, hogy biztos legyen a dolog, majd tovább mentünk. Persze apu jött mögöttünk kocsival.

A földünk mellett levő földesúton keresztül terveztem az erdőig elmenni (apu egyel arrébb húzódó úton ment), ami pechemre teli volt sárfoltokkal. Az út negyedénél találkoztam a volt tanárommal, aki a drónját próbálgatta. Beszélgettünk egy kicsit, majd továbbindultam az úton. Aztán Remi begőzölt, hogy nem engedem rá a fűre, a foltoktól meg pláne, úgyhogy elkezdett tombolni, én meg az egyik négylábas felugrásnál megadtam magam. Elég nagyot zökkentem. Míg én próbáltam összeszedni magam, apu elindult értem, mert látta, hogy Remi lovas nélkül rohan haza, közben a tanárúr is kérdezte (vagyis odakiabált), hogy hogy vagyok. Szerencsére nem lett semmi bajom azon kívül, hogy beszorult a levegő. Beszálltam az autóba, majd bementünk a tanyába. Remit a karámnál találtuk meg, én pedig felültem rá, már csak azért is, hogy nehogy azt higgye, hogy miután ledobta a lovast, vége van a munkának, meg hát azért is, mert ilyenkor vissza kell szállni.

Még a rozsföldön (régebben lucernás / legelő) lovagoltam Remivel, vágtánál néha bebakolt (de nem ért váratlanul). Közben apu fényképezett. Miután Remi a mély homok miatt eléggé leizzadt, leléptettem, majd lenyergeltem és beengedtem a karámba.