Nagy örömömre már tegnap hazajöhettem, így már ma lóra tudtam ülni. Mostanában nincs olyan nagy kedvem lovazni és a múlt héten is így tettük meg a terepet, ezért úgy gondoltam, hogy most is, miért ne vigyem magammal a nagylányt szabadon?
A múlt héten csupán az alapkört tettük meg, mivel már erősen sötétedett, mikor lóra ültem. Remivel nem volt semmi gond, tuti, hogy kétszer annyit ment, mint mi, le is fáradt a végére.
Ma viszont hosszabbat terveztem. A s.telep kerítésénél kicsit fennakadt, hiszen semmiért nem tudta felfogni, hogy a kerítés ott marad előtte, míg én meg Krist simán tovább tudunk menni, de pár perc után nyihogva utánunk vágtázott. Össze-vissza rohangált fel, le, a M. bácsi tanyájánál a kutya jól megkergette, de a kis hülye, ahelyett, hogy továbbjött volna velünk (mert mi nem álltunk meg, hanem mentünk tovább, mintha mi sem történt volna), még vissza rohant, és csak hosszú percek után jött utánunk (én meg közben féltettem, nehogy a kutya megharapja). A vasútnál jobbra fordultunk. Ott sem bírt magával, hiszen visszarohant a vasúthoz, a fiatal erdőben fel-alá rohangált. Mi meg mentünk rendületlenül. Sokszor léptünk, mert nem szerettem volna, hogy annyit rohangáljon. Ilyenkor mindig előttünk haladt (mondtam már, hogy vezér típus, sose hagyja, hogy leelőzzük). Az újabb kedvenc utamon visszafordultunk, ahol Remi megint vágtázott egy nagyot, mi meg teljes erőbedobással igyekeztünk követni. Hazafelé már inkább lépésre fogtam, mert ügetésre folyton bevágtázott, akármennyire is igyekeztem Kristet visszahúzni. A kövesúton egy bicikliző nénit megijesztett, de végül semmi baj nem volt.
Lenyergelés után pedig mehettek legelni.
A mai napot egy tereplovaglással koronáztuk meg.
Nyergeléskor eltaláltam, hogy mi lenne, ha nyerget cserélnénk, vagyis Zsófi lovagolna a westernben, én pedig angolban Remi hátán. Örömmel egyezett bele, így is lett. Először Kristályt nyergeltem fel, majd Remin is gyorsan túlestem. Út közben felajánlottam, hogy kerüljük meg a Sóstót, mivel Remi még nem volt arra, és ezen az őszön én sem. És mint kiderült, Zsófi sem. Miután lefordultunk a vasúti átjáró után, a földesúton pont jött egy anyuka a lányával, mindketten kutyát sétáltattak. Mi lementünk a fűre. A kislány egy vizslát vezetett (vagy fordítva), aki annyira érdekesnek találta a lovakat, hogy megugatta őket. Közelebb irányítottam hozzájuk Remit (Zsófi is utánunk jött), had szokja a kutyus a lovak látványát. Kicsivel később továbbindultunk. A földútra visszatérve beugrattam Remit vágtába, ami nem sokára egy pocsolya miatt meghiúsult. Ugyanis Remi fél a pocsolyáktól.
Ma már kobakkal és teljes felszereléssel készültem, így mentünk ki apuval futószárazni. Ezentúl kevesebbet ment Remi a tegnapinál, viszont megcsinálta a kisebb körös feladatot mindkét kézre. Aztán felültem rá és elindultunk terepre. Megjegyzem, utálok vele eső után terepezni, mert minden pocsolyát úgy kerül ki, mintha harapna, és hiába irányítom oda, győzködöm, hogy lépjen már bele, de csak azért sem. Végül is ahol tudtam, ügettem vele. M.-ék házánál épp kertet gondozott az öreg. Észrevett minket, így leálltam vele egy kicsit beszélgetni. Suli, lovak (azonnal felismerte, hogy ő a csikó), anyuék; csak a szokásos. Remi közben ide-oda mászkált, amennyire engedtem. Végül elköszöntem és továbbmentünk. A fenyvesnél fordultunk le. Az út végi tanyánál épp lapátoltak, meg szemetet égettek. Megvártam, míg lenyugszik a látványtól, utána közelebb mentünk. Ismerősök voltak (habár a nevüket nem tudom), így megint leálltam beszélgetni. Reminek hagytam, had legeljen, de a beszélgetés közben nem vettem észre a figyelmeztető jeleket, egyszer csak azt vettem észre, hogy zuhanok lefelé: Remi lefeküdt alattam, hogy majd meghempereg. Gyorsan leugrottam róla és inkább nagyobb sikerrel megpróbáltam felállítani, nehogy összetörje a nyerget. Ott vezetgettem körbe-körbe, közben tovább beszélgettünk. Egy kicsit megálltam, Remi rögtön ledobta magát, én meg megint felrángattam. Gyorsan elköszöntem, kicsit távolabb, ahol úgy gondoltam, hogy nem lesz kedve lefeküdni arra az időre, amíg felszállok rá és továbbmentünk. Az egyenesebb szakaszokon megpróbáltam vele vágtázni, de már nem igazán volt kedve, vagy csak el volt fáradva. Az utolsó hosszú szakaszt is végig ügetgettük. Aztán megláttam két fogatost, meg pár lovast a betonúton, így addig noszogattam a lovat, míg nem vágtázott, hogy idejében odaérjünk. Kiderült, hogy a téglagyáriak közül voltak. Épp a kurultájról mentek hazafelé, én meg elkísértem őket a Sóstóig, közben beszélgettünk. Remi néha magára akarta vonni a figyelmét, ezért bevágtázott, megindult. Rögtön figyeltem is rá. Hazafelé nem volt semmi baj, ügettünk meg vágtáztunk egy kicsit.
Egy kis kihagyás után, hiszen egy hete nem lovagoltam, felültem Remire. Gondoltam, kicsit gyakorlunk bent a frissen szántott talajon. Elkezdtem ügetni a kerítés felé, Remi pedig egy olyat nyomott alám, hogy azt hittem, leesek. Elfordultunk balra, hogy akkor oké, egy kis lépés, egy kicsit lenyugszik. Aztán újra elindítottam ügetésbe, erre megint kedveskedett nekem egy bakolással. Megelégeltem, akkor gyerünk terepre. Elindultam a kövesúton, hogy akkor majd vele megyek át H.Kötönybe. A betonon dobálta az elejét, a kövesút melletti lekaszált tarlón szintén. B. bácsi kerítésén és a lucernáson túl, amikor el akartam indítani ügetésbe, újabb bakolásokat tálalt, elvitt jobbra, bevágtázott alám. Láthatólag elege volt belőlem. Nem tudtam mire vélni, hisz múltkor egész rendes volt, sőt. Végül a rossz napjára fogtam, hisz nekik is lehet rossz napjuk.
Ugye nekem van egy appom, az Endomondo, „Riding” módba állítva, amit arra használok, hogy a GPS-t bekapcsolva lemérjem a távot és az időt, amit lovagolok. Ez már csak azért is jó, hogy emlékezzek, mikor merre mentem, mennyi kalóriát égettem el (egyébként ez nem érdekes), hány km/h-s sebességgel haladtam. Mivel telefon mindig van nálam, így a lovaglások el is vannak könyvelve (kivéve, mikor itthon lovagolok a lucernáson, vagy a legelőn, ekkor nem szoktam bekapcsolni az alkalmazást). Tegnap nézegettem, hogy kevesebb, mint tíz km kell ahhoz, hogy meglegyen a 100 km erre a hónapra. Lehet, sőt biztos, hogy más lovasok, akik versenyszinten lovagolnak, többet lovagolnak havonta a pályán.
Este háromnegyed nyolckor (!) jutott eszembe ez a tíz km, így csapot-papot otthagyva rohantam átöltözni. Közben számolgattam, hogy ha fél kilenc körül megy le a nap, akkor háromnegyedig még biztos világos van. Mivel nekünk a legjobb esetben is kb. egy óra 10 km, szóval belevágtam, gondolva, hogy legfeljebb. a végén vakuval fogok világítani.
Szegény Kristnek alig hagytam időt lépni. A terep kb. 85%-át végig ügettük. A fenyves után az előző lovasok nyomait szerettem volna követni, de a lankás „réten” elvesztettem azokat, így visszatértem az útra. Ezentúl arra mentem, amerre nem igazán jártam eddig, hisz ahogy említettem, ott van egy tanya, aminek nem ismerem a kutyáit. De ezúttal sem volt semmi baj. Hazafelé, mondanom sem kell, adtunk neki rendesen. N.A.-éknál megnéztem a helyzetet, akkor tartottunk 6,3 km-nél, így úgy döntöttem, hogy inkább kimegyek a kövesútra. H. doktor tanyájánál megint megnéztem a helyzetet: másfél km-t haladtunk, így lekanyarodtunk a földes útra. Ekkor már eléggé sötét volt, de innentől már betéve ismerem a hazafelé vezető utat, és bár nem nagyon láttam messzebb, mint a ló feje, azért a telefont nem kellett elővenni világítani.
A terep össz-vissz 10,70 km-re sikeredett, amit végül 58 perc alatt tettünk meg.
Felnyergeltem Kristet és úgy találomra elindultam a kövesút mentén. Beni is jött utánunk, aminek kevésbé örültem, hiszen ez eléggé lekorlátozta, hogy merre menjek, ezért úgy döntöttem, hogy mivel elég régen voltam már az olajtelep felé, hát gyerünk, nézzük meg, mi a helyzet arra.
Mikor odaértünk, felmentem az egyetlen dobra, amire fel szoktunk menni, hiszen nem túl meredek és nem is túl magas. Csak mert féltem Krist lábait. Dombozás után kiértünk a nagyon süppedős útra, ahol egy vizsla jött szembe velünk. Kicsit megijedtem, hogy nehogy harapós legyen, de amíg Beni lefoglalta őt, addig Kristtel gyorsan továbbiszkoltunk a telep felé. A két erdő közötti úton patanyomokat észleltem, így egy hírtelen döntéssel továbbindultam a kövesúton túlra – amerre még nem voltunk.
Krist az egyik tanyánál hirtelen nagyon érdeklődve nézett az udvar felé, én meg karámot láttam a kerítés előtt, ezért úgy gondoltam, hogy megnézzük milyen hely is az. Elmentünk a kerítés mellett. Bent egy bácsika etette éppen a kutyáját. Odaköszöntem neki, amiből végül beszélgetés lett és kiderült, hogy anyuék ismerik egymást, sőt nem is olyan rég voltak nálunk. Beszélgettünk vagy fél órát, mielőtt továbbindultam.
Mentünk tovább, már nagyon hazafelé akartam menni. Telefonon néztem a térképet, hol lehet balra fordulni. Aztán megérkeztünk az elágazáshoz. Szép hely volt, Beni is élvezte, Krist meg ment, mint az őrült. Átmentünk a kövesúton, közben meg-megnézegettem a térképet, hogy jó helyen járunk-e, mikor kell lefordulni. Egy telepített nyárfaerdő utáni nagy fa- és bokorcsoportból majdnem nem jöttem ki, de aztán mégis sikerült és folytattuk tovább az utunkat. Az egyik részen, ahol rendes földes utat jelzett a térkép, teljesen ellepte a visszanőtt fasarjak, de Krist ügyesen utat tört magának. Két helyen vadászles mellett mentünk el. Volt ott minden: a les, szénaetető, itatómedence, vályú, de mindez üres volt, gondolom majd télre feltöltik.
Miután kiértünk a keresztező útra, onnantól hazáig ismerős volt a táj.
Utólag néztem vissza, hogy pontosan merre is jártam, és akkor jöttem rá, hogy ha nem ott fordulok balra, ahol fordultam, hanem egyel vagy kettővel „később”, akkor a másik faluba / városba (?) érünk. Az út, (a beszélgetési időt nem számítva) két órás volt és összesen 19 km-t mentünk.