A mai napot egy tereplovaglással koronáztuk meg.

Nyergeléskor eltaláltam, hogy mi lenne, ha nyerget cserélnénk, vagyis Zsófi lovagolna a westernben, én pedig angolban Remi hátán. Örömmel egyezett bele, így is lett. Először Kristályt nyergeltem fel, majd Remin is gyorsan túlestem. Út közben felajánlottam, hogy kerüljük meg a Sóstót, mivel Remi még nem volt arra, és ezen az őszön én sem. És mint kiderült, Zsófi sem. Miután lefordultunk a vasúti átjáró után, a földesúton pont jött egy anyuka a lányával, mindketten kutyát sétáltattak. Mi lementünk a fűre. A kislány egy vizslát vezetett (vagy fordítva), aki annyira érdekesnek találta a lovakat, hogy megugatta őket. Közelebb irányítottam hozzájuk Remit (Zsófi is utánunk jött), had szokja a kutyus a lovak látványát. Kicsivel később továbbindultunk. A földútra visszatérve beugrattam Remit vágtába, ami nem sokára egy pocsolya miatt meghiúsult. Ugyanis Remi fél a pocsolyáktól.

És ahogy ez a későbbiekben bebizonyosodott, elég nagy hátrány tereplovagláskor. Továbbmenve úgy beszéltük meg, hogy a szűkös részen mi megyünk előre, hisz Remi igen gyorsan megy lépésben, de miután elkezdett a drága hezitálni, változott a felállás: Zsófiék mentek előre, de a vége felé csatlakoztunk melléjük. A főútig mi a pocsolyákat kerülgettük, míg Zsófiék kisebb nagyobb sikerrel átgázoltak rajtuk. Az bekötőút végén át akartunk menni a földúton. Egy alkalmasabb pillanatban el is indultunk, végül Zsófiék át is értek, ám Remi megtorpant egy repedés miatt, amiben víz volt. Na, de jó. Kicsit ideges lettem, hogy nehogy már nem tudunk átmenni az úton egy jelentéktelen vizes folt miatt. Visszafordítottam Remit, vártunk egy kicsit, ő végig toporgott, majd a következő alkalmas pillanatban egy másik helyen csak sikerült átmenni. Elindultunk visszafelé, én a bicikliút mellet, Kristék rajta.

Az első utcán lefordultunk, ami eléggé tele volt pocsolyákkal. Az első részét Remi még megúszta, de az utca végén levőket már kevésbé. Sok-sok unszolásra, és az, hogy az anyja után akart menni, végül meggyőzte és belelépett egy-kettőbe, de onnantól aztán semmit, csupán annyit javult a helyzet, hogy nem kerülte már ki annyira. A kereszteződés után megtámadtuk az út folytatását, mi vágtával, míg Zsófiék ügetéssel.

Miután a visszafelé vezető utcára fordultunk, megpróbáltam meggyőzni Remit, hogy lépjen bele a pocsolyába, de nem és nem, mindezt hátralépéssel és ágaskodásfélével (dobálta az elejét) és elmeneküléssel fejezte ki. Harmadik próbálkozás után nem is erőltettem, pedig az anyja az összes pocsolyán át ment, úgyhogy láthatta, hogy nem egy gödör (mert valahol olvastam, hogy a lovak a pocsolyát gödörnek hiszik).

A betonon elindultunk visszafelé, rámentünk a merkbau utcájára, majd ráfordultunk az Epreskertre. Éreztem Remiben a menési vágyat, aminek engedtem is, hiszen az utcán csak elvétve volt pocsolya és autó sem ment sehol. Jó nagy sebességgel száguldottunk, a pólóm lobogott rajtam. Az egyik háznál az anyuka pont ment ki a kocsihoz, és szólt a kislányának, hogy nézd csak, itt van egy ló, mire odaért a lány, addig mi már rég messze voltunk, viszont Kristék pont akkor értek oda.

A hazafelé vezető úton is volt még a Remiben szusz, így kisebb nagyobb intenzitásokkal vágtáztunk az út melletti füves részen.

Bent lenyergelés után még néztük egy kicsit a lovakat, ahogy lehemperegnek, aztán becuccoltunk a nyergesbe.