Miután Krist felborult a Zsófis terep után, úgy döntöttem, hogy nyugdíjazom. Persze ettől még kevésbé hajtós, kutyás terepekre megyünk. Csak „öregesen”. Illetve, ha már pihenés, akkor fedeztessük be. Megkérdeztem pár lovas ismerőst, hogy érdemes-e még ilyen korban (22 évesen) fedeztetni. Az páran azt mondták, simán, a mások pedig erősen ellenezték. Végül megkérdeztük P.M.-et, Vagány tulajdonosát, hogy mit gondol. Ő azt mondta mehet, ám ezentúl elviszi magához, hogy összeengedje a csődörrel, és akkor történjék a fedeztetés, amikor annak ideje van. 21-ére beszéltük meg, hogy elviszi magához Kristet, de az átcsúszott hétfőre. Amikor Krist gond nélkül felment a futóra, kicsit meglepődött. Több hisztire számított. Még megkapta az egy zsák zabját, aztán kigördült a futó.
Innentől kezdve Remi három napig depresszióban volt, alig evett, elég sűrűn hívta az anyját, illetve a kezdetben sokat tombolt. Mindezek ellenére a meleg napokon átvittem a kecskékhez, ott mégis társaságban van. Viszont ragaszkodóbb lett hozzám. Mondjuk ez a lovagláson nem változtatott semmit, de talán kevesebbet hisztizett, kevésbé húzott az elején hazafelé. Ezért egy nagyon szuper, laza kétórás, 16 km-es terepet tettünk meg gyönyörű tájjal és ismeretlen helyekkel. Csupán egy rossz szavam van rá: az út háromnegyed részénél találkoztunk két lóval, akik karámon belül tartózkodtak. És Remi onnan egy tapodtat se mozdult. Próbálkoztam mindennel, erősebb csizma, fejét elhúztam oldalra, hogy egyensúlyából kitérítsem, pálca. Semmi, sőt még neki állt feljebb. Jobb híján leszálltam róla és kivezettem a nem olyan messze levő kövesútra. Ott felszálltam a hátára és irány haza. Hazafelé találkoztam M. Pistivel, beszélgettünk egy kicsit. Otthon lenyergeltem, megkapta a zabját és ennyi.
Pénteken felhívtuk M.-t, mikor mehetünk ki hozzá meglátogatni Kristályt, de éppen nem volt a tanyán. Viszont így szólt: „Ennél a lónál aranyosabbat még nem láttam. Oda megy, ahova én szeretném, a vezetőszárat egyszer sem feszítette meg ellenkezésül…”
Másodikán viszont ő hívott minket: megtörtént a fedeztetés, aznap is és előtte nap is. Kétszer is! Egyszer kézből, egyszer pedig szabadon.
Ezek után még egy hétig maradt Kristály. Ma hozták haza, én sajnos az egyetem miatt nem lehettem ott, de apum elmesélése alapján nagyon örültek egymásnak, rohangáltak a karámban.
Még a papírokat kell elrendezni és onnantól kezdve nincs más dolgunk, csak várni.
A lenti képek azután készültek, miután Kristet elvitték. Az oldalsó kép, pedig terepes.
A mostani meleget senki sem bírja épp ésszel, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve (na, jó nem, mert végiggondoltam, hogy milyen veszéllyel jár ez) átvittem a lovakat a kecskékhez. Ugyanis a karámban nem éri őket árnyék, ami ráadásul homokos is, szóval eléggé megvolt indokolva a helyváltoztatás. A beállóban pedig szintén elég magasra kúszott volna az a bizonyos hőmérő.
A kecskéknek két területük van, egy „kinti” és egy „benti”, és egy kapun lehet területet váltani. Az első pár napra csak a bentibe gondoltam őket engedni, had szokják meg először azt. Elsőként körbenéztem, hogy van-e olyan növény, ami mérgező a lovak számára és miután konstatáltam, hogy semmi sem akadályozza azt, hogy új helyükre költözzenek, már cselekedtem is.
A kecskék bemenekültek, Remi pedig kiélvezte a nagy helyet: fel-alá rohangált, bakolt. Nem szívesen lettem volna a hátán. Aztán óránként, kétóránként kinéztem rájuk, egyik ilyen látogatáskor megmutattam nekik a nagy kád vizet. Aminek örültek is, ugyanis nem ittak, hanem magukra fröcskölték.
Etetésre visszavittem őket a helyükre, de előtte még tartottam Reminek egy szabadugrásos edzést. Amit ügyesen végigcsinált.
08.15: Olyannyira megszokták már egymás társaságát a kecskékkel, hogy együtt szénáznak. A „kinti” terület is megnyílt a lovak számára.
Tegnap megbeszéltük Zsófival, hogy ma tartunk egy lovas napot. És hogy ő a Kristályra fog felülni. Aztán addig variáltam magamban, hogy úgy döntöttem, rábeszélem a Remire. Hatra beszéltük, hogy jön. Ma négykor rákezdett az eső, úgyhogy azon izgultam, hogy eláll-e, meg felszárad-e valamennyire hatig, mert mint már ismert, Remi eléggé pocsolyafóbiás. Szerencsére így történt, de azért Zsófi rákérdezett, hogy tuti jöjjön-e. Mondtam, hogy persze. Be is futott, én pedig vázoltam a tervet: ő megy Remivel. Először húzta a száját, de végül beleegyezett. Gyorsan kipakoltuk a cuccost, majd apu segítségével (Zsófi részéről) felnyergeltünk. Beszélgettünk, léptünk, ügettünk, ők vágtáztak, csináltunk jó pár képet. Tetszett Zsófinak Remi mozgása, azt mondta, érezni rajta az ügető beütést.
Mondta anyu, miután végignézte, hogy szerencsétlenkedik Remi a vasút előtt. Kezdődött mindez úgy, hogy apu mondta, hogy kimegy a földre traktorral, mert jön Vili bácsi, vinni a szénát. Én meg mondom, megmutatom neki a Remit (milyen hülye). Fel is nyergeltem őt angolba, majd el is indultunk. Gondoltam, hogy nem megyek a lucernán, mert elkezd vágtázni, aztán elkezd rodeózni, nekem meg ahhoz nem volt túl sok kedvem. Szépen mentünk lépésben, ügetni is próbáltam, de nem nagyon akart, úgyhogy lépés tovább. Aztán L. bácsinál a fiúk épp a Simsont túráztatták, amit Remi nem tudott mire vélni, úgyhogy leugrott a lucernaföldre. 
Próbáltam visszairányítani a betonra, de mielőtt rálépett volna, folyton egy ugrás kíséretében csinált egy hátraarcot. És nem egyszer próbálkoztam vele.
Ma rögtön lovas verseny és mozi után öltöztünk, nyergeltünk és ültünk lóra. Mára Sóstót és környékét terveztük. Odafelé a lucernáson szép nyugisan vágtázgattunk (tényleg rájött a lassú vágta lényegére), aztán a betonon léptünk. A vasútnál Remi kicsit ráparázott a 
sínekre, de Krist után átsétált rajtuk. A vasút után rögtön lekanyarodtunk balra és a göröngyös talajon léptünk tovább. Én Zsófinak mutogattam, hogy na, ebbe fog Krist felbotlani és a legtöbb be is igazolódott. Miután a szembe jövő néni összeszedte a kutyáját és elhagytuk őket, elindultunk ügetésben / vágtában, de Remi mindig valamiért bestoppolt és Krist is szórakozott Zsófival, így maradtunk a lassabb ügetésnél, majd később a szűkebb résznél visszaváltottunk lépésre. A főútnál kérdeztem Zsófit, hogy elinduljunk hazafelé, vagy menjünk át az úton a város felé. Neki mindegy volt, úgyhogy természetesen tovább mentünk. Itt már óvatosan mertünk ügetni / vágtázni, de azért figyeltem Remi jelzéseit, mikor akad ki a kerítésen belüli kutyák ugatásától, de nem történt semmi baj.
Hazafelé bementünk a Sóstóra, én már a kapunál leszálltam, mert nem volt teljesen kinyitva a két szárny és nem hittem, hogy koccanás nélkül átérünk rajta. Bent a parton próbáltam Remit becsábítani a vízbe, de nem sikerült, pedig egészen a széléig odamerészkedett nagy unszolásomra. Fröcsköltem rá a vizet, ő meg az orrával hangosan fújtatott, de nem sikerült meggyőzni. Na majd máskor, máshol (mert a Sóstóban nem lehet állatot úsztatni). Közben persze Zsófi Kristet nyüstölte, de ő is ellenkezett. Mint mindig. Aztán fényképeztünk, vagyis Zsófit fényképeztem. Majd elindultunk hazafelé. Én továbbra is vezettem Remit a hátsó kijáratig, csak utána ültem fel rá. A vasúttól már ugyanaz volt, mint az elején: betonon lépés, lucernán vágta, de ezentúl gyorsabban mentünk.
Most kevesebbet, 8 km-t tettünk meg kicsivel több, mint egy óra alatt. A lovak se izzadtak le annyira, én viszont eléggé izomlázas voltam, már lovaglás előtt is, utána meg pláne.
A kép Zsófi Instagramjáról való.
A vizsgák és egyéb elfoglaltságok miatt csak a mostani hétvégére sikerült összehozni, hogy Zsófi nálunk legyen. Ma éppen etetés előtt, hat körül ültünk lóra a szokásos felállás szerint: Zsófi Kristre ült angol nyeregbe, én pedig Remire, westernbe. Az út elején Remi rodeózott egy kicsit, néha épp, hogy fent maradtam. Aztán a sarkon levő tanya után elkezdtünk ügetni, Remi pedig egyszer csak kiugrott jobbra, be a bokorba, amivel eléggé meglepett, de az, hogy visszaugrott az útra, csak olaj volt a tűzre: leestem róla. Előre-oldalra estem, és féltem, hogy rám lép, de aztán szerencsére nem. Zsófi gyorsan megfogta Remit és 
küzdött vele, én meg próbáltam a pillanatnyi sokkon/ijedtségen túl lenni.