Két napja veszítettem el első kutyámat: Pankát. Még mindig nem tudom felfogni. Vagyis felfogtam már, csak a hiányával küzdök még mindig. Nagyon sokat köszönhetek neki. Nem tudok mit írni Róla, csak a torkomban lévő gombócot érzem. Emlékek tolulnak fel. 130 cm-es rekord ugrás. Szánkózás. Kereszttesómmal szánkóztunk. Lovas terepek. Sóstón túra. Iskolai kisállat kiállításról eredmények. 8 együtt töltött év. Fáj, hogy ha megjövünk nem ugrál, hogy lássa, bent vagyok-e a kocsiban. Fáj, hogy nem jön farkcsóválva, ha hívom. Nem böködi a kezemet többé. Nem ugorja át semmilyen feltétel nélkül az akadályokat.
Nagyon hiányzol. Légy boldog az örök vadászmezőkön.
Panka – 2006 nov. – 2014. április 6.
Felnyergeltem Kristet és elindultam. Már korábban kinéztem, merre fogok menni, de a pontos utat csak indulás előtt néztem meg. A bekötőnél visszatekintve a kutyáknak híre-hamva sem volt, de mikor már túl értem B. bácsi kerítésénél bosszúsan vettem észre őket. Ilyenkor már felesleges a „Befelé!” szót kiejtenem a számon, úgysem fordítanak hátat és mennek be, hanem tovább szaglásznak. Tovább menve sokat ügettem betonon, illetve ahol lehetett, a füvön. Az olaj átvevő telepnél egy vizsla kijött, de szerencsére nem volt baj. A földesúton mentem tovább, jó nagy tempóban. A terep igazából egész zavartalan volt, csak az egyik kanyarnál nyihogott Krist egy nagyot, illetve egyszer megugrott egy kicsit a kutyáktól, de nem volt semmi baj. Ahol lehetett ügettünk, jó nagy tempóban. Az volt az érzésem, ha beleülök a nyeregbe és rázárok, simán beugorhatott volna vágtába, de inkább visszahúztam. Az egyik kanyar után nem is olyan régi patkónyomokat láttam magam előtt. Illetve az erdőben kb. egy tenyérnyi nagyságú szarvas (?) nyomot láttam. Elég nagy volt. Csatakosan értünk haza. Hátulról mentem be és sikerült lóhátról kinyitni és becsukni a hátsó kaput. Bent mielőtt lenyergeltem, apu felült a lóra (!), kipróbálni és persze a fényképezésért. Utána lenyergeltem, és Anna is megjött. Őt feldobtam a lóra és sétáltunk egy nagyot.
Egyébként egy óra öt perc alatt 11,09 km-t tettünk meg (10,15 km/h).
Elütötték.
Én suliban voltam. Mikor apu felvett, mondta mi történt. A kutyák kint voltak B. bácsi lucernáján és át akartak menni az út másik felére, és Johny mint legkisebb, az utolsó volt. Azt nem tudom, hogy miért nem látta az illető, hogy ott egy kiskutya, de hát ez történt. Zoli teljesen ki van bukva, kocsikerék kilyukasztással fenyegetőzött. Bennem nem hagyott olyan mély nyomot a dolog, elfogattam. Persze szerettem a kis lükét.
Hallgatott a nevére, az ülre és a pacsira. Okos volt. A kamra ajtó mellett ládában feküdt. Most kezdett kinyílni, nagyobb távokat megtenni, majdnem kijött utánunk tobozt szedni, de szagot fogott és maradt. És pont mostanában kezdett leszokni a harapásról. Kis vakarcs.
Nyugodj békében!
… csak extrém helyzet.
Már egy hete beszéltük, hogy lovagoljunk, végül ma került rá a sor. Fészbúkos egyeztetések során abban egyeztünk meg, hogy mindjárt indul otthonról, nyergel és ha én is kész vagyok, felhívom. Én szép kényelmesen átöltöztem, a nyergelést se siettem el. Kiértem a bekötőre és előkapartam a telefonomat és felhívtam őt. Mondta, hogy még otthon van, később gondolt kimenni. Én meg mondtam, hogy akkor elmegyek egy kisebb körre. Visszamentem a tanyába, beszéltem két percet apuval, majd újra kimentem a bekötőre. Elindultam B. bácsi lucernáján feléjük, mikor hívott, hogy merre vagyok. Mondtam, hogy a lucernán. Ám ekkor észrevettem, hogy két oldalról két kutya: Beni meg a Panka vág át a lucernán. Utánam lopóztak. Mondtam a Pankának, hogy befelé, de ő csak fülét-farkát behúzva ment tovább.
Úgy gondoltam, hogy sok idő után ideje a kutyákat kivinni terepre. Hiába hívtam, Panka nem jött velünk. Beni viszont igen. Hátul, a „kedvenc” erdőn keresztül mentünk el. Sajnos a jobb oldali nyárfa-erdőt kivágták, szóval elég fura. A tanya mellett haladtunk tovább, egészen az út végéig, ahol elkezdődik a betonos út. Voltam már erre máskor is, csak akkor inkább bosszankodtam a beton miatt, most direkt erre akartam menni. Az egyik kanyarnál jobbra fordulva ismeretlen helyre érkeztünk. Utána megint jobbra fordultam (ezen a szakaszon voltunk már), ekkor meg a nap sütött a szemembe, szóval tök jó volt. Ügetgettem egy kicsit, de nem sokat, mert nem láttam, és hát sokszor nekem kell látni a ló helyett. Balra fordultam, megint ismeretlen út. Elkezdtem ügetni. Beni valamerre szimatolt. Egyszer csak Krist megugrott, de nem tudom mitől. Beni is előkerült a fák mögül, úgyhogy lehet, hogy ő ijesztett Kristre. Jobbra fordulva egészen hazáig már teljesen ismerős úton voltunk, szóval mehetett a full ügetés. Az utolsó szakaszon a játékboltos néniék sétáltak haza a két kutyájukkal. A kutyák rá se hederítettek a lóra. Ellenben Beni annyira megijedt a kutyáktól, hogy azt fontolgatta, inkább visszafordul. Persze nem ezt tette, hanem kivárt és egy adott alkalommal nagy kerülővel mellém szegődött, mert én meg tovább mentem otthagyva őt. Tudtam, hogy úgyis követ majd. Így is volt. A kinti legelő melletti úton Krist teljesen elengedetten ügetett. Lehajtotta a fejét. Mikor a betonhoz értem, pont láttam, hogy Lili megy befelé. Kiáltottam neki, de nem vett észre. A saroknál Remi is csatlakozott hozzánk a kerítésen belül, ugyanis időközben ki lett engedve. A kapunál találkoztunk. Bent lenyergeltem Kristet, és elengedtem őt is legelni.
Persze nem csak azokon a helyeken ügettem. Végig vissza kellett fogni, nagyon ment volna. Azért engedtem neki.