Tegnap volt nálunk a doki és hosszú igérgetések után végre elhozta a szájterpeszt, amivel kiderült, élesek Kristály felső fogai. Ahogy mondta, nem vészesen, de kellemetlen neki, így megreszelte. Most már csak a hatásra kell várni.
Az elmúlt két hónapban Krist felszedett annyit magára, hogy már nem olyan csonti, mint szeptemberben, a bordája is alig látszik és a medence csontja sem annyira hegyes már.
Egy hónapja Remi is vele jár ki legelni a rozsra, kb. déltől sötétig. A sok szabad mozgásnak köszönhetően Krist talán már nem botlik annyira, hisz előtte az összes mozgása annyi volt, hogy a karám egyik oldalától átbattyog a másikra. Most pedig egy igen nagy területet járhat be, Remi hatására pedig még többet mozog.
A látható javulás örömére, két hete felültem rá és megtettük a minimális kört. Nagyon fura volt rajta lenni, hiszen június vége óta nem ültem rajta, meg mert egész évben, pár kivétellel Remin lovagoltam. Szerencsére nem voltak botlások, csupán bicsaklás, de rá tudott nehezedni a lábára. Beni is nagyon örült annak, hogy végre eljöhetett velünk terepre (hiszen ha Remivel megyek, továbbra sem hívom) és Lady is végig velünk maradt, ugyanis végig lépésben mentünk. (Lady akkor szokott hazafordulni, akármilyen messze is vagyunk, ha megijed valamitől (fácán), vagy ha elkezdünk ügetni.)
Nincs jól. Vagyis nem beteg, de még sincs jól. Öreg.
Az utóbbi fél évben sajnos lábügyben megromlott az állapota. Veszélyes lovagolni, mert egyre többet botlik és egyre kevésbé bírja magát visszaemelni a botlásból, amiből könnyen baleset lehet (és volt is még korábban). Mert nem valamibe belebotlik, hanem bokában megbicsaklik.
Augusztusban volt egy ügyességi verseny, amire vele terveztem elmenni, de a verseny előtt két nappal, amikor otthon gyakoroltunk, vészesen sokat botlott, így kihívtuk a dokit, hogy célirányosan megvizsgálja a lábait (felhajtotta a lábát), és megállapította, hogy fáj mindkét első lába. Felajánlotta, hogy ad neki fájdalomcsillapítót, ami kitart a verseny utánig, és akkor úgy indulhatnék vele. De inkább visszaléptem, nehogy baj legyen.
Azóta egyszer hoztam ki vezetve sétáltatni, Remi mellettünk rohangált, én meg fotóztam közben. A minimális körön mentünk, és az utolsó részen, a bekötőn konkrétan térdre esett.
Aztán augusztus végén ugye bedurrant mindkét ló hátsó lába.
Most pedig olyan szinten le van fogyva, mint szerintem eddig még soha. Ráadásul két hét alatt, pedig ugyanúgy eszik szénát is és zabot is. Megoldásként vettünk neki lótápot, plusz amíg van fű, addig csak ő kijár az udvarra napközben. Meg várjuk a dokit, hogy megnézze a fogát.
És ha mindez még nem lenne elég, két hete, szombaton (17-én) kiderült, hogy bal hátsó lábára nyírrothadása van (vérzett is), úgyhogy naponta-kétnaponta betadine-os kezelés és kovács minden héten.
Minap találkoztam ismerősömmel terepen, éppen Kristállyal és Benivel voltam kint. Beszélgettünk egy kicsit és megkérdezte, hogy hogyan szoktattam rá Benit arra, hogy póráz nélkül jön velem terepre.
Ennek igazából nincs nagy története. Lényegében csak annyi, hogy pár éve Panka elkezdett utánunk lopakodni, amit sajnos későn vettem észre, ugyanis már olyan távolságban voltunk a tanyától, hogy a „Befelé!” már mit sem ért (a bekötőn ez még hatásos, de mondjuk fél kilométerre a tanyától már felesleges hazaküldenem őt, mert nem fog hazamenni), így az ő legnagyobb örömére utánunk jöhetett. Ebből később már az lett, hogy direkt hívtam, hogy jöjjön velünk, mégpedig azért, hogy az esetleges kóbor kutyákat lefoglalja, amíg én a lóval kicsit odébb megyek, hogy ne legyen baj. Meg hát a társaság miatt is.
Aztán megszületett Beni és legközelebb már azt vettem észre, hogy mikor a Pankát hívom, jön ő is. Idővel Panka elment, de Beni még nagyobb lelkesedéssel jönne velünk, ugyanis amikor Kristet nyergelem (már akkor!) elkezd körülöttem ugrálni, aztán amikor már fent ülök Kristály hátán, akkor meg már teljes extázisba kerül. Ugrál, ugat, előrefut, Ladyt is bevonja a játékba.
Terepen szerencsére nincs baj vele, de vadászkutya lévén, amikor szagot fog, nem érdekli, hogy útban van és Kristály kis híján nekimegy, az utolsó pillanatban tér ki előle. Ilyenkor kicsit leszidom a kutyát, de nem nagyon hatja meg. Sokszor hátranéz, hogy merre járunk, mikor mi lépésben megyünk és emiatt lemaradunk tőle. Amikor pedig rámegyünk egy-egy leágazásra, de ő tovább megy egyenesen, csak szólok neki, ekkor ő rögtön kapcsol és rohan utánunk.
Ladynél viszont teljesen más a helyzet. Ő egy mimózalelkű kutya. Bár az elején velünk tart, amint elindulunk ügetésben, vagy megijed valamitől, fogja magát és hazamegy, akármilyen messze vagyunk a tanyától.
A lovak oldaláról tekintve Kristálynál az a szerencse, hogy tapasztalt ló, nem ijed meg attól, ha a kutya felveri a vadat, vagy ha utánunk rohan és attól se, ha Beni hirtelen bukkan fel egy bokor mögül. Mondjuk, amikor Beni előttünk halad, néha rá szokott kapcsolni a tempóra, de ez még egészen belefér. Reminél pedig még nem tervezem a kutyá(ka)t magammal vinni.
Úgy gondolom, ahhoz, hogy a kutya probléma nélkül velünk jöjjön terepre, elsősorban bízni kell benne, másod sorban a kutyának bizonyos szintű engedelmességet kell mutatnia felénk (legfőképp a visszahívás sikeres megléte a fontos). Persze ehhez az is fontos, hogy a ló is kutya- és terepbiztos legyen.
Olvasási idő: 2 percMiután Krist felborult a Zsófis terep után, úgy döntöttem, hogy nyugdíjazom. Persze ettől még kevésbé hajtós, kutyás terepekre megyünk. Csak „öregesen”. Illetve, ha már pihenés, akkor fedeztessük be. Megkérdeztem pár lovas ismerőst, hogy érdemes-e még ilyen korban (22 évesen) fedeztetni. Az páran azt mondták, simán, a mások pedig erősen ellenezték. Végül megkérdeztük P.M.-et, Vagány tulajdonosát, hogy mit gondol. Ő azt mondta mehet, ám ezentúl elviszi magához, hogy összeengedje a csődörrel, és akkor történjék a fedeztetés, amikor annak ideje van. 21-ére beszéltük meg, hogy elviszi magához Kristet, de az átcsúszott hétfőre. Amikor Krist gond nélkül felment a futóra, kicsit meglepődött. Több hisztire számított. Még megkapta az egy zsák zabját, aztán kigördült a futó.
Innentől kezdve Remi három napig depresszióban volt, alig evett, elég sűrűn hívta az anyját, illetve a kezdetben sokat tombolt. Mindezek ellenére a meleg napokon átvittem a kecskékhez, ott mégis társaságban van. Viszont ragaszkodóbb lett hozzám. Mondjuk ez a lovagláson nem változtatott semmit, de talán kevesebbet hisztizett, kevésbé húzott az elején hazafelé. Ezért egy nagyon szuper, laza kétórás, 16 km-es terepet tettünk meg gyönyörű tájjal és ismeretlen helyekkel. Csupán egy rossz szavam van rá: az út háromnegyed részénél találkoztunk két lóval, akik karámon belül tartózkodtak. És Remi onnan egy tapodtat se mozdult. Próbálkoztam mindennel, erősebb csizma, fejét elhúztam oldalra, hogy egyensúlyából kitérítsem, pálca. Semmi, sőt még neki állt feljebb. Jobb híján leszálltam róla és kivezettem a nem olyan messze levő kövesútra. Ott felszálltam a hátára és irány haza. Hazafelé találkoztam M. Pistivel, beszélgettünk egy kicsit. Otthon lenyergeltem, megkapta a zabját és ennyi.
Pénteken felhívtuk M.-t, mikor mehetünk ki hozzá meglátogatni Kristályt, de éppen nem volt a tanyán. Viszont így szólt: „Ennél a lónál aranyosabbat még nem láttam. Oda megy, ahova én szeretném, a vezetőszárat egyszer sem feszítette meg ellenkezésül…”
Másodikán viszont ő hívott minket: megtörtént a fedeztetés, aznap is és előtte nap is. Kétszer is! Egyszer kézből, egyszer pedig szabadon.
Ezek után még egy hétig maradt Kristály. Ma hozták haza, én sajnos az egyetem miatt nem lehettem ott, de apum elmesélése alapján nagyon örültek egymásnak, rohangáltak a karámban.
Még a papírokat kell elrendezni és onnantól kezdve nincs más dolgunk, csak várni.
A lenti képek azután készültek, miután Kristet elvitték. Az oldalsó kép, pedig terepes.
Olvasási idő: < 1 percA mostani meleget senki sem bírja épp ésszel, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve (na, jó nem, mert végiggondoltam, hogy milyen veszéllyel jár ez) átvittem a lovakat a kecskékhez. Ugyanis a karámban nem éri őket árnyék, ami ráadásul homokos is, szóval eléggé megvolt indokolva a helyváltoztatás. A beállóban pedig szintén elég magasra kúszott volna az a bizonyos hőmérő.
A kecskéknek két területük van, egy „kinti” és egy „benti”, és egy kapun lehet területet váltani. Az első pár napra csak a bentibe gondoltam őket engedni, had szokják meg először azt. Elsőként körbenéztem, hogy van-e olyan növény, ami mérgező a lovak számára és miután konstatáltam, hogy semmi sem akadályozza azt, hogy új helyükre költözzenek, már cselekedtem is.
A kecskék bemenekültek, Remi pedig kiélvezte a nagy helyet: fel-alá rohangált, bakolt. Nem szívesen lettem volna a hátán. Aztán óránként, kétóránként kinéztem rájuk, egyik ilyen látogatáskor megmutattam nekik a nagy kád vizet. Aminek örültek is, ugyanis nem ittak, hanem magukra fröcskölték.
Etetésre visszavittem őket a helyükre, de előtte még tartottam Reminek egy szabadugrásos edzést. Amit ügyesen végigcsinált.
08.15: Olyannyira megszokták már egymás társaságát a kecskékkel, hogy együtt szénáznak. A „kinti” terület is megnyílt a lovak számára.
Olvasási idő: 4 perc
Tegnap megbeszéltük Zsófival, hogy ma tartunk egy lovas napot. És hogy ő a Kristályra fog felülni. Aztán addig variáltam magamban, hogy úgy döntöttem, rábeszélem a Remire. Hatra beszéltük, hogy jön. Ma négykor rákezdett az eső, úgyhogy azon izgultam, hogy eláll-e, meg felszárad-e valamennyire hatig, mert mint már ismert, Remi eléggé pocsolyafóbiás. Szerencsére így történt, de azért Zsófi rákérdezett, hogy tuti jöjjön-e. Mondtam, hogy persze. Be is futott, én pedig vázoltam a tervet: ő megy Remivel. Először húzta a száját, de végül beleegyezett. Gyorsan kipakoltuk a cuccost, majd apu segítségével (Zsófi részéről) felnyergeltünk. Beszélgettünk, léptünk, ügettünk, ők vágtáztak, csináltunk jó pár képet. Tetszett Zsófinak Remi mozgása, azt mondta, érezni rajta az ügető beütést.