Három év türelmes várakozás és egy nyelvvizsga eredményeképpen egy hét alatt végre felépült a körkarám.
Elsőként mindenképpen a M.R.-féle csatlakozást szerettem volna megcsinálni Remivel. Így hát szombaton fogtam a lovat, ráraktam a kötőféket, magamhoz vettem az ostort és kisétáltunk a karámba. Ott levettem róla a felszerelés és kezdődhetett a hajsza.
Hajtottam körbe-körbe, néha irányváltásra kényszerítettem. Fél óra után már csurom víz volt, minden egyes vágtaugrásnál csöppent az álláról az izzadtság, én meg féltem, hogy túlhajtom. De ha meg akar állni, akkor úgy is „szól”. Még negyed óráig vágtázott, mikor megengedtem neki, hogy bejöjjön, ha be akar. Be akart. Mellém érve megsimogattam, sétáltam körbe-körbe, ő meg követett, mint egy kiskutya. Mivel teljesen le volt izzadva, valahogy le kellett vezetni, hogy egyrészt normalizálódjon a légzése, másrészt pedig, hogy takarózhatóvá száradhasson. Ezért feltettem rá a kötőféket és kisétáltam vele a bekötőre, majd vissza, de visszafelé nem mentünk be, hanem továbbsétáltunk a b.telep felé. Ekkor már le volt róla csatolva a szár, így is követett. Aztán visszafordultunk, ekkor Remi leelőzött, majd bevágtázott a karámig. Apuék meg megijedve rohantak elő az irodából, hogy velem mi történt.
Elmentem Remiig, majd visszavezettem a karámhoz, ahol újból levettem róla a kötőféket és újra hajtani kezdtem, nem törődve azzal, hogy már egészen megszáradt. Ezúttal kevesebb ideig kellett vágtáznia. Beengedtem magamhoz, megint elkezdtem vezetgetni, majd bementünk, bent betakartam és mehetett pihenni. Közben persze kapott egy csomó simogatást.
Mióta megtörtént a csatlakozás (nekem ez egy picit varázslatosan hangzik, de nem találok rá jobb szót) Remi nyugodtan jön mellettem, és ha tyúklépésben megyek, akkor se visz el a francba. Ugyanis eddig mindig arra kellett figyelnem, hogy ne lépjen a lábamra, ne lökjön fel és közben tartani is kellett a tempóját. Most úgy látszik, mindez megoldódott, vagyis tisztel.
Szóval felavattuk a körkarámot.
Sokszor hívtam már Remit hisztisnek. És meg is érdemli. Ugyanis kitaláltam, hogyha sütni fog a nap, akkor csinálunk apuval képeket rólam meg Remiről lovaglás közben.
Tegnap délután ki is sütött a nap, elő is kerestem aput és nekiálltunk nyergelni. De mire felnyergeltünk (ami azt jelenti, hogy én nyergeltem, ő meg nézett), addigra el is borult az ég. Mindegy, gondoltam, ha már felnyergeltem, kimegyünk. A szomszéd fenyvesben gondoltam a képeket csinálni. El is indultunk.
Mivel újabban esett, ezért a bekötő homokos részén egy igen nagy sárfolt alakult ki, de az is inkább már csak egy fekete paca volt, mint pocsolya. És mint tudjuk, Remi utálja a pocsolyákat. Én meg pont akkor határoztam el, hogy azon a „tócsán” igenis átmegyünk. Egy ideig a hátán szenvedtem vele (sőt még apu is majdnem kiszállt az autóból, hogy segítsen, én meg visszautasítottam), de Remi meg nagyon ellenkezett, ezért leszálltam róla és átvezettem a „rémes” dolog felett. Nem mondom, hogy nem ellenkezett, de átjött velem. Ezután visszaszálltam és hátról meggyőztem, hogy nem is olyan vészes a dolog. Még többször átmentünk a nedves föld felett, hogy biztos legyen a dolog, majd tovább mentünk. Persze apu jött mögöttünk kocsival.
A földünk mellett levő földesúton keresztül terveztem az erdőig elmenni (apu egyel arrébb húzódó úton ment), ami pechemre teli volt sárfoltokkal. Az út negyedénél találkoztam a volt tanárommal, aki a drónját próbálgatta. Beszélgettünk egy kicsit, majd továbbindultam az úton. Aztán Remi begőzölt, hogy nem engedem rá a fűre, a foltoktól meg pláne, úgyhogy elkezdett tombolni, én meg az egyik négylábas felugrásnál megadtam magam. Elég nagyot zökkentem. Míg én próbáltam összeszedni magam, apu elindult értem, mert látta, hogy Remi lovas nélkül rohan haza, közben a tanárúr is kérdezte (vagyis odakiabált), hogy hogy vagyok. Szerencsére nem lett semmi bajom azon kívül, hogy beszorult a levegő. Beszálltam az autóba, majd bementünk a tanyába. Remit a karámnál találtuk meg, én pedig felültem rá, már csak azért is, hogy nehogy azt higgye, hogy miután ledobta a lovast, vége van a munkának, meg hát azért is, mert ilyenkor vissza kell szállni.
Még a rozsföldön (régebben lucernás / legelő) lovagoltam Remivel, vágtánál néha bebakolt (de nem ért váratlanul). Közben apu fényképezett. Miután Remi a mély homok miatt eléggé leizzadt, leléptettem, majd lenyergeltem és beengedtem a karámba.
Miután Krist felborult a Zsófis terep után, úgy döntöttem, hogy nyugdíjazom. Persze ettől még kevésbé hajtós, kutyás terepekre megyünk. Csak „öregesen”. Illetve, ha már pihenés, akkor fedeztessük be. Megkérdeztem pár lovas ismerőst, hogy érdemes-e még ilyen korban (22 évesen) fedeztetni. Az páran azt mondták, simán, a mások pedig erősen ellenezték. Végül megkérdeztük P.M.-et, Vagány tulajdonosát, hogy mit gondol. Ő azt mondta mehet, ám ezentúl elviszi magához, hogy összeengedje a csődörrel, és akkor történjék a fedeztetés, amikor annak ideje van. 21-ére beszéltük meg, hogy elviszi magához Kristet, de az átcsúszott hétfőre. Amikor Krist gond nélkül felment a futóra, kicsit meglepődött. Több hisztire számított. Még megkapta az egy zsák zabját, aztán kigördült a futó.
Innentől kezdve Remi három napig depresszióban volt, alig evett, elég sűrűn hívta az anyját, illetve a kezdetben sokat tombolt. Mindezek ellenére a meleg napokon átvittem a kecskékhez, ott mégis társaságban van. Viszont ragaszkodóbb lett hozzám. Mondjuk ez a lovagláson nem változtatott semmit, de talán kevesebbet hisztizett, kevésbé húzott az elején hazafelé. Ezért egy nagyon szuper, laza kétórás, 16 km-es terepet tettünk meg gyönyörű tájjal és ismeretlen helyekkel. Csupán egy rossz szavam van rá: az út háromnegyed részénél találkoztunk két lóval, akik karámon belül tartózkodtak. És Remi onnan egy tapodtat se mozdult. Próbálkoztam mindennel, erősebb csizma, fejét elhúztam oldalra, hogy egyensúlyából kitérítsem, pálca. Semmi, sőt még neki állt feljebb. Jobb híján leszálltam róla és kivezettem a nem olyan messze levő kövesútra. Ott felszálltam a hátára és irány haza. Hazafelé találkoztam M. Pistivel, beszélgettünk egy kicsit. Otthon lenyergeltem, megkapta a zabját és ennyi.
Pénteken felhívtuk M.-t, mikor mehetünk ki hozzá meglátogatni Kristályt, de éppen nem volt a tanyán. Viszont így szólt: „Ennél a lónál aranyosabbat még nem láttam. Oda megy, ahova én szeretném, a vezetőszárat egyszer sem feszítette meg ellenkezésül…”
Másodikán viszont ő hívott minket: megtörtént a fedeztetés, aznap is és előtte nap is. Kétszer is! Egyszer kézből, egyszer pedig szabadon.
Ezek után még egy hétig maradt Kristály. Ma hozták haza, én sajnos az egyetem miatt nem lehettem ott, de apum elmesélése alapján nagyon örültek egymásnak, rohangáltak a karámban.
Még a papírokat kell elrendezni és onnantól kezdve nincs más dolgunk, csak várni.
A lenti képek azután készültek, miután Kristet elvitték. Az oldalsó kép, pedig terepes.
Valamikor tavasszal kitaláltam, hogy mi lenne, ha Remiből ugrólovat faragnánk. Tehetséges kisbéri az apja, ügető az anyja, úgyhogy elvileg a hajlam megvan az ugrásra és még gyors is. Mindenek előtt meg kellene nézni, hogy van-e az egészhez kedve. De hát ahhoz nincs olyan körülmény a tanyán, csak a lovardában.
Egy elég komoly vizsga előtti napon, június 17-én mentünk be Robihoz, hogy mi lenne, ha behoznánk a Remit és majd az ügyesebb lányok lovagolják, hiszen már be van lovagolva, csak néha hisztis. Azt mondta, majd ha hazajövök a vizsgáról, kijön a tanyára és megnézi a lovat alattam, aztán majd eldönti, hogy oké-e vagy sem. Ebből nem lett semmi.
Közben eltelt a nyár, kérdezgettük a lovas ismerősöket, hogy kihez lehetne bevinni Remit, ki tudná őt kipróbálni. Én folyton T. Pali bácsit mondtam, hogy őt kérdezzük meg, de előbb valaki mást ajánlottak. N. S.-t.
Aztán augusztus 27-én megint bementem a lovardába. Csajokat kérdeztem, hogy merre van S. Meg is találtam őt és felvezettem neki, hogy van egy 5 éves, Vagány apaságú lovunk stb. Nagyon nem érdekelte a mondandóm, hanem közölte, hogy két hónap múlva keressem meg újra.
Őszintén szólva kicsit el voltam keseredve. Na, nem azért, amit mondott. De nem adtam fel. Nagyon eltökélt voltam, hogy megkeressük Pali bácsit és tőle fogunk tanácsot kérni.
A héten egyik ismerősünknek is felvázoltuk a bajunkat, aki felajánlotta, hogy lovagoljak át hozzá szombaton és majd nála szabadon ugróban megnézzük, mit produkál. Csak hát tegnap esett az eső, úgyhogy ez is elmaradt.
Most Pali bácsin a sor. Erről majd egy másik bejegyzésben.
A mostani meleget senki sem bírja épp ésszel, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve (na, jó nem, mert végiggondoltam, hogy milyen veszéllyel jár ez) átvittem a lovakat a kecskékhez. Ugyanis a karámban nem éri őket árnyék, ami ráadásul homokos is, szóval eléggé megvolt indokolva a helyváltoztatás. A beállóban pedig szintén elég magasra kúszott volna az a bizonyos hőmérő.
A kecskéknek két területük van, egy „kinti” és egy „benti”, és egy kapun lehet területet váltani. Az első pár napra csak a bentibe gondoltam őket engedni, had szokják meg először azt. Elsőként körbenéztem, hogy van-e olyan növény, ami mérgező a lovak számára és miután konstatáltam, hogy semmi sem akadályozza azt, hogy új helyükre költözzenek, már cselekedtem is.
A kecskék bemenekültek, Remi pedig kiélvezte a nagy helyet: fel-alá rohangált, bakolt. Nem szívesen lettem volna a hátán. Aztán óránként, kétóránként kinéztem rájuk, egyik ilyen látogatáskor megmutattam nekik a nagy kád vizet. Aminek örültek is, ugyanis nem ittak, hanem magukra fröcskölték.
Etetésre visszavittem őket a helyükre, de előtte még tartottam Reminek egy szabadugrásos edzést. Amit ügyesen végigcsinált.
08.15: Olyannyira megszokták már egymás társaságát a kecskékkel, hogy együtt szénáznak. A „kinti” terület is megnyílt a lovak számára.
Tegnap megbeszéltük Zsófival, hogy ma tartunk egy lovas napot. És hogy ő a Kristályra fog felülni. Aztán addig variáltam magamban, hogy úgy döntöttem, rábeszélem a Remire. Hatra beszéltük, hogy jön. Ma négykor rákezdett az eső, úgyhogy azon izgultam, hogy eláll-e, meg felszárad-e valamennyire hatig, mert mint már ismert, Remi eléggé pocsolyafóbiás. Szerencsére így történt, de azért Zsófi rákérdezett, hogy tuti jöjjön-e. Mondtam, hogy persze. Be is futott, én pedig vázoltam a tervet: ő megy Remivel. Először húzta a száját, de végül beleegyezett. Gyorsan kipakoltuk a cuccost, majd apu segítségével (Zsófi részéről) felnyergeltünk. Beszélgettünk, léptünk, ügettünk, ők vágtáztak, csináltunk jó pár képet. Tetszett Zsófinak Remi mozgása, azt mondta, érezni rajta az ügető beütést.