Mérges voltam Remire a csütörtöki miatt, meg hogy nem tudok vele bent lovagolni, mert húzna az anyjához. A futószárazás sem ment jól a legjobb emlékeim szerint, vagyis amikor Zsófi itt volt, akkor is folyton kifarolt a karám felé.
Elhatározásomban fogtam aput, mondtam neki, hogy 10 perc múlva menjen a felszántott földhöz, nemsokára megyünk mi is. Nem akartam Remit csupán kötőfékkel, így rátettem az angol nyerget, átraktam a zabláját az angol kantárra (ami egyébként Kristté), beállítottam mindent és indultunk is.
Először hagytam neki, had menjen, mindkét kézre megcsináltam azt, hogy egyre csökkentettem ügetésben a köröket, hogy kicsit dolgozzanak az izmai. Aztán visszaengedtem őt nagy körre. Kb. fél-háromnegyed órát tett ki a futózás, a végére rendesen megizzadt, a nyereg előtt szép mennyiségű izzadtsághab képződött. Mivel türelmetlen voltam lejáratni, így, ahogy voltam: strandpapucs, rövidnadrág, kobak nélkül felültem rá.
Oda-vissza mentünk lépésben a bekötőn, sőt befelé megkockáztattam is egy vágtát. Jó volt.
Egy kis kihagyás után, hiszen egy hete nem lovagoltam, felültem Remire. Gondoltam, kicsit gyakorlunk bent a frissen szántott talajon. Elkezdtem ügetni a kerítés felé, Remi pedig egy olyat nyomott alám, hogy azt hittem, leesek. Elfordultunk balra, hogy akkor oké, egy kis lépés, egy kicsit lenyugszik. Aztán újra elindítottam ügetésbe, erre megint kedveskedett nekem egy bakolással. Megelégeltem, akkor gyerünk terepre. Elindultam a kövesúton, hogy akkor majd vele megyek át H.Kötönybe. A betonon dobálta az elejét, a kövesút melletti lekaszált tarlón szintén. B. bácsi kerítésén és a lucernáson túl, amikor el akartam indítani ügetésbe, újabb bakolásokat tálalt, elvitt jobbra, bevágtázott alám. Láthatólag elege volt belőlem. Nem tudtam mire vélni, hisz múltkor egész rendes volt, sőt. Végül a rossz napjára fogtam, hisz nekik is lehet rossz napjuk.
Haladunk a korral, ez tény. És az is tény hogy újabban csupán telefonon fényképezek, hisz az mindig nálam van. És vannak képek, amiket megosztok a közösségiken. Ide összegyűjtöm az eddigi instás képeket. Időben visszafelé.
Pénteken Zsófi kettő körül érkezett meg busszal. Hazajöttünk, beszélgettünk, majd később, öt óra környékén neki is álltunk nyergelni. Ő már tökéletesen tudta a dolgát, így nem is kellett nagyon segítenem neki, csak a hevedercsatolásnál (hogy jó helyen legyen a nyereg) és húzásnál. Én addig gyorsan felnyergeltem Remit. Nem mentünk nagyot, egy "kisebb" kört kerültünk. A hosszabb szakaszokon ment a vágta gőzerővel, a csikó nagyon belehúzott. Aztán, ha már a Latyak tanyánál jártunk, úgy gondoltam, hogy akkor egye fene, pótoljuk be, ami a múltkor elmaradt: Remit átvezetni a hidakon. Nem volt semmi gond. Aztán az öreg M.-ék tanyájára fordulva Remi valamitől elkezdett hisztizni: dobálta az elejét, forgolódott. Továbbmentünk, nem úgy van az, hogy egy kis dobálózás, azt farokfelvágva rohanunk haza.
Konkrétan tavaly ősz óta nem voltam egyedül terepen, de akkor sem volt az igazi, hiszen angol stílusban nyomtuk, meg vissza is fordultunk… Kb. vehetjük úgy is, hogy nem voltam. Viszont a sok társas lovaglás – Kristtel, Pistivel és a többiekkel P.-ra – meghozta a kellő magabiztosságomat, hogy egyedül is kimenjek vele. Meg amúgy is fenn kellene tartani azt az egyensúlyt, hogy egyszer Remi, egyszer Krist. Igyekszem.
Nos, felnyergeltem, aztán random elindultunk a vadkerti úton, majd a (sajnos félig kivágott) fenyves erdőn keresztül tovább a hepehupás úton. Ám nem fordultam le, ahol oly sokszor meg szoktuk tenni, hanem tovább mentünk. Vágta-vágta. Majd jobb kézre volt egy enyhén kitaposott kocsinyom. Mivel ha továbbmentünk volna, akkor egy tanya mellett haladnánk el, amivel nem is volna baj, csakhogy erre nagyon ritkán járok, és nem ismerem az itteni kutyákat, hogy kijönnek, nem jönnek… inkább nem kockáztattam: nosza, lekanyarodtunk jobbra. Tök jó igen széles gyepes sáv húzódott a két erdő között. Nem teketóriáztam és Remit sem kellett noszogatni: egy kis szárengedés, és már száguldottunk is 29 km/h-val. Élveztem. Kb. a felénél az erdő felől, előttünk kiugrott két őz, Remi pedig kiesett a ritmusból, meg érdekelte, milyen állatok azok, de gyorsan túltette magát rajtuk. Az erdő végén, immár lépésben mentünk, mikor egy ember bukkant fel, én meg, mivel nem tudtam, hogy hol járhatunk, egy kicsit megijedtem, hogy nehogy vadászok, vagy pásztor legyen. De mire kiértünk az erdő takarásából, már nem láttam senkit, csak az ismerős tanyát. Továbbmentünk a földes úton, pár méter után megint gyors tempóban. A betonon kicsit léptünk, de mivel még nem volt kedvem leszállni, így letértünk az útra, amelyet Kristtel fedeztem fel a napokban. Innentől már ment minden hazáig, mint a karikacsapás. A kötelező helyeken ment a vágta, Remi is kellőleg kifáradt és az istállógőzt is kiadta magából. Lenyergelés után, a karámban, ott, ahol volt, ledobta magát és hempergett egy jólesőt.
Egész korán, már kettőre kihívtam a Katát, hisz már tapasztaltam, hogy a lovak előkészítéséhez bizony sok idő kell. Éppen Remi sörényét fontam be, amikor megjött anyukájával és a tesójával. Mondtam neki, hogy ápolja le a lovakat, míg ők szénáztak. Én addig megcsináltam Krist sörényét (a tincsekre bontva a tetejét begumiztam) és farkát (a szokásos fonás). Utána elmentünk átöltözni és reménykedtünk, hogy addig nem hemperegnek le a lovak. Én a fehér népviseletes blúzomat, és farmert húztam, Kata pedig lovaglónadrágban és barna felsőben volt. Úgy gondoltam, hogy nem kell kobak, mert nagyjából lépésben fogunk menni, de aztán mégis húztunk a fejünkre. Azon kívül pedig egy-egy sor műanyag virágfüzért szerkesztettünk a fejfedőre, mert hát az a hagyomány járja, hogy a lányok virágkoszorúval a fejükön szoktak ünnepelni.