A ló, akivel tavaly nyáron még küzdöttem, mert szabadon, kantárral futószárazva is már ügetésben úgy elvitt mint a szaros papírt.

A ló, aki bal kézen nagyon szépen vágtázott futószáron körön, de jobb kézre az istenért sem tudott beugrani anélkül, hogy elszaladna a vállán (közben a körkarámban, ahol volt külső támasztás, ott jól ment a dolog).

A ló, akinél futószáron nem létezett lépés.

A ló, akit köhögése miatt október végén lovagoltam utoljára (és akkor először terepen) és kb. azóta is nem töbsször, mint 5-6 alkalommal foglalkoztam vele (főleg inkább körkarámoztunk, de volt fszár is).

A ló, aki pihent a tél folyamán kb. 3-4 hónapot időhiány / gyógyulás / testi fejlődése miatt.

Ez a ló most jó tempóban, irányítható irammal, jármódokkal megy szabadon a körkarámban.

Ez a ló aránylag jól tűri a hosszú szünet után a nyerget a hátán (volt egy kicsi ugri-bugri, de nem mondanám vészesnek).

Ez a ló türelmesen megáll a fellépő mellett és hiszti nélkül engedi, hogy felszáljak rá körkarámban több hónapos pihenést követően.

Ez a ló a szabadban futószáron, kötőfékben normálisan vágtázik mindkét kézre (és az alacsonyabb jármódokban is irányítható, illetve szépen lép addig, amíg nem kérem tőle, hogy ügessen).

Büszke vagyok rá.

Megérte ez a pár hónap pihi.

Komolyan mondom, bátran fel merném rá tenni a gyerekeket futószárazni.

Nincs egy rossz mozdulata, nincs rossz szándéka.

Egy nagyon kedves, érdeklődő, barátságos, fifikás, rafkós haflingi töltötte be a negyedik évét.

Idén majd azért elkezdődik vele a munka, és ha tényleg ilyen ütemben fejlődik, akkor határ a csillagos ég.

És mennyi minden van már a háta mögött. De nagy harcos.

Lelkes, mindenben benne van, imádja, ha foglalkoznak vele, nagyon okos (bár ezt az oldalát nem mindig mutatja meg, de tudom, hogy tudja). Lelkesen jön velünk terepre már kb. a kezdetektől fogva. Imád labdázni, felváltva hozza Tarzannal a labdát.

Házban alvás

Mikor áprilisban megjött, nagyon gyorsan beszokott, mind a tanyába, mind a házba. Ugyanis az elején, hogy ne vesszen el, éjszakánként beengedtük a házba és az én vagy apum ágyában alhatott. Ez odáig fajult, hogy megtanulta kinyitni a befelé nyíló bejárati ajtót, ami addig volt jó, amíg nem akart kijönni, mert kifelé már nem tudta megoldani a kijutást, ezért szétharapta és szétkarmolta az ajtót. Hupsz. Ezért hát elkezdtük felhúzni a kilincset, mert azt már nem tudta lenyomni. Ekkor viszont megtanult a vadászházon keresztül bejárni a házba, így arra az ajtóra került egy-egy kampó – kívül is és belül is.

Egyébként amikor egyedül hagytuk a házban, hiába aludt mélyen és felkelve egyedül érezte magát, akkor teljesen bepánikolt és mindenáron ki akart jutni. Ezt oda tudom eredeztetni, hogy amikor megjött hozzánk áprilisban, azon a hétvégén el kellett mennünk Kaposvárra a konzultáció miatt és bezártuk őt a kemecésbe, ami elég rosszul érinthette őt. Szerencsére ma már nincs baj, sőt szerintem az nyugtatta meg őt, hogy megtanulta belülről is kinyitni az ajtót, sőt az elmúlt hónapban a hidegben volt, hogy kiszolgálta magát, és ha nem mentünk fel időben (vagyis a szokásos 6-8 között), akkor kiszolgálta magát és ő maga ment be a melegre.

Drága szőkém.

Annyi bejegyzéssel le vagyok maradva vele kapcsolatban jelen pillanatban, főleg vadászati témában. Nagyon bízom benne, hogy előbb-utóbb sikerül majd pótolni.

Egy szó jut róla eszembe: lelkes. Lelkes, ha lovagolni megyünk, lelkes, ha azt mondom neki, hogy “Keresd!”, lelkes, ha labdát fogok a kezembe, lelkes, ha a kocsihoz megyek, akkor meg pláne, ha be is engedem őt egy-egy alkalommal a csomagtartóba (a RAV-ban ugye egyterű). És akkor is lelkes, ha vizet lát. Ilyenkor teljesen megállíthatatlan, akár a 0 fok közeli hidegben is.

Őszintén, e bejegyzés megírása előtt nem olvastam, mit írtam az 1 éves kori bejegyzésbe, 2 éves korit meg nem írtam, szóval ez most két éves összefoglaló lesz.

Vadászat.

Vadászatokon is nagyon ügyes, sokan dicsérik már. A mostani idény nyúl vadászatain ugye többször volt apuval és vele is tök jól működött, egyetlen hibája, hogy az első fegyverdördülés után beugrik apu elé, ami megakadályozza, hogy esetleg apu másodjára is rálőjön a nyúlra. Most ezen dolgozunk, hogy erről leszokjon. Már egész ígéretes.

Egész sok parancsszót tud már vadászatokon: az alap Lábhoz! (Ilyenkor izgalmában pördül egyet és a lábam mellé ugrik), Lassan! (Ezt akkor használom, amikor nem szabad nagyon előre mennie, illetve az első idényében, amikor még pórázon volt, akkor azért használtam, hogy ne húzzon őrült módjára, pláne amikor pl. árkot kellett mászni és nem örültem volna, ha leránt), Lefelé! (Árokba, csatornába le, a víz szélére, de van amikor bemegy a vízbe – az ő döntése), Befelé! (Bokorba, susnyásba, erdőbe, stb. nehezen áthatolható részbe), Vízbe! (Nyilvánvaló, akár pocsolyába is), Gyere vissza! (Kb. A Lábhoz!-al egyenértékű, annál kicsit lazább, ilyenkor kötelező visszajönnie a közvetlen közelembe, nem feltétlen a lábam mellé. Az ő érdekében használom, veszélyes helyzetek elkerülésére, illetve, hogy ne barmolja szét a hajtást, mert pl. Nagyon előre megy).

Mivel december 16-ról, Tarzan első szülinapjáról lecsúsztam, ezért legalább a hozzánk kerülésének a fordulónapjára szerettem volna egy összefoglalót írni róla, ha már a szülinapja óta eltelt már kicsivel több, mint két hónap. Nyilván írhattam volna szülinapra is és visszadátumozom, de annyi minden történt azóta, hogy nem akartam azokat is kihagyni.

Szóval Tarzan. Nagyon sokat fejlődött és sokkal nyugodtabb lett. Kétség nélkül imádjuk őt. Nem lehetek elég hálás érte.

Sok kalandunk volt együtt az elmúlt több, mint fél évben. Egyrészt ott vannak a vadász edzések és a vadászatok. Nyáron sokszor kivittem a kutyákat a közeli tóhoz. Novemberben kimentünk a határba. Rendszeresen velünk jön mindkét kutya lovagláskor.

A vásárban vett bőr nyakörvét a bilétával az egyik levétel alkalmával olyan jól eltettem, hogy azóta sem találtam meg, így majd kell csináltatni egy új bilétát, hogy a vadásznyakörvén is legyen egy.

Néhány fun fact:

• Mindig a nyomomban van, bármerre is megyek a tanyában.
• Mindig van valami a szájában: két szétrágott focilabda, (mostmár szétszedett) kesztyű, amit elcsórt, tüzifa, gumikornis, kidobásra ítélt cipőm (ami szintén elég nyúzott már).
• Nincs már meg (pontosan biztos megvan valahol a tanyában, de nagyon régen nem láttam már) a kötele, a csipogós piros labdája, a tömör piros labda és a kötél-labdája.
• Már nem jellemző rá, hogy rombolna vagy tovább pakolna, ezt olyan 10-11 hónapos kora körül abba hagyta.
• A lovak után szalad, amikor kiengedem őket.

10 éve született. 10 éve tanulunk egymástól. 10 éve küzdünk egymással. 10 éve az életem része.

Őszintén szólva, amikor megszületett, akkor még nagyon gyerek voltam és még bőven nem értem meg úgy egyáltalán a lótartásra (annak ellenére, hogy akkor már két és fél éve nálunk volt Kristály), nemhogy egy csikónevelésre. Az első években főként a szerencsének és a jó-időben-jó-helyen levésnek köszönhető, hogy Remi pozitív értelemben lett olyan, amilyen, de pont az éretlenségem és a tapasztalatlanságom miatt lett bizonyos helyzetekben nehezen kezelhető.

Az első ilyen negatívum rögtön a kötőfék viselésénél jött elő, ugyanis nem csatoltuk be elég szorosra, így egy fejmozdulattal simán ledobta magáról, amit meg is tanult. Kötőfék nélkül nem lehetett megfogni, aztán úgy tudta két felnőtt (tapasztalatlan apu és egy külsős lovas ismerős, míg én hátul izgultam) felrakni, hogy betereltük őt a beállóba és konkrétan sarokba szorítottuk. Ma már persze semmi probléma a kötőfékezéssel.

A kötőfékhez szorosan kapcsolódik a kikötés és a vezethetőség is, amit szintén sikerült elrontani. Eleve az volt a baj, hogy én küzdöttem vele a magam 50 kilójával, nem pedig mondjuk apum. Már nem emlékszem, hogy a kikötés végül hogy oldódott meg, de az elején kb. kitépte a karám rúdját, nem egyszer kellett vezetőszárat venni, mert eltépte a karabinert, ma már viszont akár órákig is magára hagyhatnám. Az első éveiben a vezetés katasztrófa volt, mindig megelőzött, nem volt rám tekintettel, nem egyszer rám lépett, finoman terelgetett, ami egyértelműen a dominálást jelezte felém, holott ezt akkor nem vettem észre, csak „követtem” a lovat. Aztán 2016-ban volt szerencsénk eljutni Cs. Csilla Monty kurzusára, és ez alapjaiban változtatta meg a kapcsolatunkat.

Olvasási idő: 3 perc

Tavaly kereken egy félév alatt lettünk sokmacskások: ma szám szerint nyolcan vannak. Garfield (a kandúr), Margit (a nem normális), a négy „kicsi”: Yoda, Lucifer, Herceg és Rozi. És a két jöttment: Lenke és Cinci.

Garfieldról sose volt sok szó, hiszen ő nem annyira vesz részt az életemben, mint a többi macsek. Kandúr, és a fogalomhoz tartozó összes tulajdonság rá vall: feltápláljuk, ekkor eltűnik egy időre, majd csontsoványan, csapzottan hazajön és újra élvezi a vendégszeretetünket. Nagyon fél a kutyáktól, ezért csak akkor merészkedik elő, amikor nincs semmi mozgás a tanyában. Egyébként egy nagyon dorombolós, bújós fiúka, csak éppen ölben nem szeret lenni.

Olvass tovább!