Face-n beszéltük meg, hogy kijön, de megkérdezte, hogy van-e nyergem. Mondtam, hogy van, de csak angol. Mondta, hogy jó lesz az is, már nem cipeli ki a sajátját hozzánk. Mindezt fél háromkor beszéltük meg. Négykor, már idegesen kezdtem nyergelni, de Kristre, mondván, hogyha nem jön, hát kimegyek az öreggel. De befutott. Megbeszéltük, hogy nyugodtan menjek Kristen nyeregben, ő majd felül a csikóra szőrén.
Pont a nyerget tettem fel Kristály hátára, amitől ugye megzörrent a heveder. Ekkor Remi megugrott, én pedig azt hittem, hogy a hevedercsat csörgésétől ijedt meg (holott azt már egészen csikó kora óta megszokta). Pedig csak Pisti ugrott fel a hátára. Kérdezte is, hogy szépen, óvatosan teszem-e fel rá a nyerget meg a hevedert. Mondtam, hogy igen, mire „kioktatott”, hogy nyugodtan csapjam a hátára, had szokja meg.
Aztán én is gyorsan felnyergeltem, hevedert, kantárt és kengyelt állítottam, majd elindultunk. Mondtam neki, hogy nem bírom beugratni vágtába, ő pedig próbálgatta. Neki persze egyből ment. Tudom, hogy konkrétan sz.r a beugratásom. Továbbmentünk, haladás kicsit idomítgatta Remit. A hepehupás fenyves után lefordultunk a dombok irányába. Nekem volt egy kis ellenvetésem, de felőlem… menjünk. Egyikre fel, másikra le. Az egyik nagyobbon ő egyenes vonalon lement egy meredebbik résznél, én pedig Krist lábainak féltése miatt kerestem egy kevésbé lejtős szakaszt, így mi egy kicsit lassabban értünk le. Innentől hazafelé vettük az utat, a „vadonos” részen keresztül. A játékboltos néniéknél ügetésben mentünk tovább, majd megkérdezte, hogy nagyon pattog-e. Mondtam, hogy nem, egészen tűrhető.
Itthon lenyergeltünk, vagyis én nyergeltem, ő meg csak leszállt Remiről.
Régi álmom volt, hogy telihold fényében ne csak kimenjek a lovakhoz (amit már párszor megtettem), hanem lovagoljak is rajtuk. Ez ma este megtörtént. Felkantároztam, majd Z. segítségével feldobattam magam Kristályra és kimentünk a bekötőig, csak úgy, szőrén. Nagyon jó volt. Egyáltalán nem kellett meresztenem a szemem, mindent tisztán láttam. Persze nem akartam egy hú de nagy terepet megtenni, mert igazából csak a hangulata miatt voltam az ötletért. Nos, ez meg is valósult.
Hagyományosnak tűnhet, hogy minden évben, mikor ősz van, megkerülöm a Sóstót. Ez most sem volt másként. Tulajdonképpen semmi sem történt, csak kerültünk egy nagyot. Jól esett, hiszen már régóta terveztem, hogy megkerülöm a tavat, mert egyszerűen hiányoztak a szakaszok amiken végigmentünk: a nád és az erdő között, a tó és a főút között.
Végre volt időm felülni a Remire. Felnyergeltem (mutatott egy kis ellenállást, ide-oda mocorgott). Alaposan lefutószáraztam, eléggé leizzadt: a nyaka és a nyeregalátét eleje tiszta csatak volt. Felültem rá, majd elkezdtem vele ügetni a legelőn a kerítés felé. Meg kell jegyeznem, a kutyák egy csomó gödröt kiásták, szóval figyelni kell. Én figyeltem is és pont kikerültünk egy gödröt, ám a következő pillanatban már azt veszem észre, hogy dőlök hátra és próbálom visszahúzni Remi fejét, hogy ne boruljun fel, de a gravitáció győzött: felborultunk. Inkább attól ijedtem meg, nehogy Reminek baja essen, hisz az egész nyaka, meg a lába homokos lett. Meg hogy ne rohanjon el. Inkább leállt legelni. Aztán megfordult a gondolat a fejemben, hogy lenyergelem és hagyom a fenébe, de megtanultam, hogy esés után vissza kell ülni. Ésde jól tettem.
Miután visszaültem, lépésben kimentem a kerítés mellé. Ott elkezdtem ügetni a hosszú fal mentén oda-vissza. Húztam a külső szárat, hiszen be akart menni az anyjához, aztán egyszer csak fogja magát és hirtelen el kezdett egy hirtelen fordulattal arra menni, amerre akartam, hogy menjen. Végül elindultunk lépésben a legelő szélén befelé. A hosszú falon elindítottam ügetése, de éreztem, hogy menni akar, így engedtem neki és először végre beugrott vágtába. Nagyon jó volt, és a sarkamat is lenyomtam a szokásom ellenére. Teljesen kontrollálható volt, ha húztam a szárat, lassult, ha engedtem rajta, akkor ment rendesen. A karám mellett leállítottam lépésbe és úgy mentünk be az udvarba. Pár kor után visszamentünk a legelőre, kiügettem a legelő szélére, majd visszafordultunk és vágta befelé! Most nem.húztam vissza, sőt kicsit ki is emelkedtem a nyeregből, de erre meg lelassult, így inkább visszaültem és gyorsabbra ösztökéltem. Végül leléptettem, lenyergeltem, elvittem kicsit legelni majd elengettem a karámban és a zabot is megkapták.
Ma megjött Remi útlevele. Miután tegnap betelefonáltunk, hogy mi lesz már, ma megküldték az útlevelet.
Tegnap apu felhívta a központot, hogy hogy áll a májusban (!) feladott kérelem. Ők kérdezték a nevem. Apu megmondta, erre a csaj, meg elsorolta Remi bélyegzését, és hogy fekete mén. Mi??? Nem, helyesbítettünk: pej kanca. Ja, akkor oké. Mondták, hogy kész van, ki van nyomtatva, már csak elküldésre vár. Elég nagy káosz lehet bent, ha három hónap után is csak betelefonálásra küldik ki, holott két hét alatt (én azt olvastam) kijön.
Egy hibát találtam benne: nem rajzolták fel Reminek a jegyeit (hóka és a jobb első-hátsó lába).
A napokban döbbentem rá, hogy Krist öt éve van nálunk. Azt mindig is tudtam hogy szeptember óta nálunk lakik, csak a pontos dátumra nem emlékeztem. Aztán a napokban belelapoztam egy kis albumfélébe, amiben ezzel találtam magam szembe: "szeptember 21.-én kapni fogok egy lovat." Na bumm.
Kristtel hihetetlenül szerencsés vagyok, annak ellenére, hogy az elején nem alakult minden jól, bár az is az én hibám. Nem voltam eléggé felnőve a lótartáshoz. Az első két évben szinte alig foglalkoztam vele lovaglás terén, néha lecsutakoltam, kivittem legelni, de semmi több. És emlékszem, volt egy mélypontunk is, amiről csak arra emlékszem, hogy magam mellett vezettem és próbáltam lekapcsolni a vezetőszárat, de húzott és nem bírtam. Aztán valahogy lekapcsoltam és elrohant.