EquestrianBlog
Újra lovardában
2016. február 3., szerda
Olvasási idő: 4 perc

Mikor megláttam facebookon, hogy újra lesz Pali bácsinak nyílt edzése, tudtam, hogy menni fogok. Múlt hét hétfőn fel is hívtam Robit, hogy akkor jelentkezek én is. Kérdezte, hogy saját lóval-e. A válaszom pedig a nem volt, mindkét ló esetében két indokkal. Kristnél azért nem, mert egyrészt idős, pihen, vemhes, másrészt mert tudásilag kinőttem őt. Reminél pedig, mert nem ismeri a fedelest, a földi munkát és nem akartam egy kezdő lóval kínlódni a két nap alatt. És pláne azért nem, mert tanulni akartam, ami sajnos egyik lovam esetében sem lehetséges.

Így hát „kértem” lovat a hétvégére. Úgy beszéltük meg, hogy hétfőn vagy kedden menjek be és akkor megbeszéljük a továbbiakat.

Hétfőn be is mentünk, megbeszéltük, hogy ma menjek be lovagolni, hogy felmérjék a tudásomat, ugyanis utoljára több, mint két éve (sőt, van az már talán három is) nem voltam az itteni lovardában lovaglás céljából.

Fél hétre be is mentem, épp egy osztály lovagolt a fedelesben Pali bácsi vezényletével. Mivel esett az eső, ami miatt elég nagy zaj volt bent, de ez látszólag nem zavarta a lovakat. Kivéve egy kis pónit, aki az egyik ugrás előtt ledobta a lovasát, helyére pedig én ültem fel, azzal az utasítással, hogy sétáljak vele. Míg én a pónival lovagoltam, addig a többiek ugrattak az egyre magasabbra állított akadályokon. Végül cseréltem az egyik lovassal (M.), aki kicsit helyrerakta Minit.

Mikor az osztály a vége felé járt, Robi elküldött minket nyergelni.  Egy srácot, V.-t kaptam magam mellé, aki segített, mert bár ismerem a lovardát, azért a rendszert, azt nem. Két ló számára átcipeltük a felszerelést a kisistállóba, ahol először az ő lovát nyergelte fel, majd az enyémet, Dominót. Közben beszélgettünk (mióta lovagolok, elbírok-e egy nyerget, fel tudok-e szerelni, miért vagyok bent stb.). Megvártuk M.-t is, míg felnyergelte Csöpit (Pónit), aztán átsétáltunk a fedelesbe.

Felülés után bemelegítő lépés, majd ügetés. Ügetés közben rudaztunk, meg patanyom figurákat (kígyóvonalat, átlóváltást) csináltunk. Dominó eléggé hajtós ló, le is zsibbadt a bokám a folytonos csizma-segítség adástól. Aztán elhangzott a következő feladat: rövid vágta. De Pali bácsi ki se mondta a „vágta” szót, Dominó úgy megindult a fedeles bejáratához képest a túlsó oldalról, hogy eléggé meglepett, ugyanis elszoktam az elrohanós lovaktól. A hosszú fal mentén bakolt párat, ki is ültem, közben azon voltam, hol foghatnám kis körre a lovat, ugyanis mindenhol akadályok voltak. De jött a rövid fal, ami kanyarodásra késztette a heréltet, én pedig azzal a lendülettel zuhantam le a lóról. Pár pillanat múlva fel is ültem, de onnan tovább semerre. Csillaghullás volt a szemem előtt, ráadásul a jobb vállam is eléggé sajgott (és sajog még most is). Pali bácsi közelebb jött, hogy minden rendben van-e, megpróbáltam felemelni a jobb kezemet, de nem nagyon ment. Közben Dominó még jó pár körön át tombolt, miközben a többiek megpróbálták megállítani. Miután sikerült, száron vezetve sétáltam a lóval, hogy múljon fájdalom, eközben a többiek vágtáztak.

Pár kör séta után Pali bácsi feldobott a nyeregbe és elkezdődhetett az ugratás. Nos, idejét se tudom, mikor ugrattam utoljára (talán 4 éve, akkor is X-et). Ügetésből ugrattunk akadályokat, X-eket, meredekeket, ki-be ugrásokat. Én meg csak próbáltam fent maradni és figyelni, hogy „ne vágjon seggen” a nyereg. Ahogy az akadály magasságok nőttek, úgy fejezte be mindenki a lovaglást. Dominó még néhányszor megpróbált elvinni, de tudtam mire kell készülni, így sikerült visszafogni őt.

Végül leléptettük a lovakat, majd visszamentünk, lenyergeltük őket és bevittük a felszerelést.

Hazaindulás előtt megbeszéltem a Robival, hogy szombaton fél nyolcra kell bemenni és ha úgy gondolom, vigyem be nyugodtan a saját nyergemet.

Zárszóként hadd legyek büszke magamra, ugyanis miután megindult Dominó, nem az volt bennem, hogy úristen, most mit csináljak, hanem hátradőltem és kerestem a lehetőséget, hogy hogyan állítsam le. Meg amikor vissza kellett szállnom a lóra, akkor sem féltem, sőt, vártam is, hogy mikor ülhetek már vissza annak ellenére, hogy eléggé fájt a vállam.

Úgy gondolom, hogy ez a „felfogás” Remi miatt van, ugyanis az ő bakolásai és ledobásai árán tanultam meg, hogy nem kell félni a lótól, hanem igen is vissza kell ülni rá és menni tovább. Ugyanis Remi lovaglása előtt borzasztóan féltem egy-egy elrohanós, bakolós leesés után és csak kényszerből, az oktató kérésére ültem mindig vissza. Nos, hát úgy látszik, ez is elmúlt.