Az első tüzelés alatt eldöntettük, hogy januárban, még mielőtt sorra kerülne a tavaszi tüzelésre, szeretnénk őt ivartalanítani. Mivel ő nem törzskönyves kutyus, így sajnos ha szeretnék, se tudnék vele esetleg versenyekre menni, akármilyen tehetséges (és úgy néz ki, hogy nagyon is az).

Szóval január utolsó előtti hétfőjén hát bementem BT doki rendelőjébe és kértem egy időpontot a műtétre, amit mára kaptunk meg azzal az utasítással, hogy ma már nem ehet és reggel 5-től nem ihat.

Úgy beszéltük meg, hogy reggel fél 9-re viszem be a kutyát és majd délután megyek érte. Így is történt, reggel bevittük apuval a kutyát, rögtön át is vették, betettük egy szállítódobozba, aláírtam a műtéti szerződést, és mivel nem töltöttem ki a chip helyét (mivel nem volt a kutyának), így megegyeztünk, hogy akkor egy lendülettel kapja meg a chipet is. Nem töltöttem a dokinál 10 percet, már végeztünk is.

Egész nap láttam a Tarzanon, hogy keresi Bogyit, pláne mikor a fenti házból jöttem ki. A nap során játszottam Tarzannal (buborékot fújtam neki), illetve kicsit gyakoroltunk is, a szitunak köszönhetően újra teljes mértékben tudtam rá figyelni.

Délután fél 6 után mentünk a kutyáért, aki nagy boldogan jött elő, lábán (az infúzió helyén) és a hasán egy-egy kötéssel. Kifizettem a műtétet, majd megbeszéltük, hogy vasárnap visszemegyünk kontrollra (viszont így lemaradok a vadászat elejéről).

Itthon a lábán lévő kötést rögtön letépte, a hasán lévő meg az idő során fokozatosan elcsúszott. Este átkötöttem a hasán lévő sebet (a nyárról még maradt kötszer), mert már annyira elcsúszott. Mivel lefekvéskor láttam, hogy fájdalmasan fekszik le, így előkerestem a nyári műtétből maradt fájdalomcsillapítót és gyomorvédőt és egy kis sajttal beadtam neki.

Tegnap délután már nem volt minden rendben a kutyával. Csak ült az ágyán, reszketett, nem nagyon reagált, ha hívtam. Délután befektettem apu ágyába és bekapcsoltam rá a hátmelegítőt, illetve ráterítettem a takaróját és csak így volt „jól”. Aludt is egyet.

Este ugyan ez: ült az ágyán, majdnem bebólintott. Felhívtam az én ágyamra, hátha jobban érzi magát tőle (most már nem nagyon engedem neki, mert letol az ágyról), de láttam rajta, hogy nem jobb. Nem akart elfeküdni, csak ült az ágyban, így hát visszaküldtem a helyére.

Ma egész nap nyomott volt a kutya. Nem jött utánam, köhécselt. Anyu engedélyével beengedtük az irodába a melegre. Reszketett a 21 fokos melegben és ülve majdnem bebólintott. Végül a polár lótakarót terítettem le neki a földre, arra le tudott feküdni, hátára pedig megkapta a takaróját. Egyikünknek sem tetszett a kutya lassúsága, érdektelensége illetve a köhögése. Továbbá a pupillái tányérnyiak voltak még a fényben is.

Családilag megegyeztünk, hogy amint kinyit, irány a doki.

Fél négyig fél óránként leültem mellé megsimogatni, átdörgölni, illetve letuszkoltam rajta 25 ml vizet fecskendővel, mivel egész nap nem ivott, illetve még egy kicsit Béres cseppel felkeverve.

Fél négykor végül felkerekedtünk apuval és elmentünk ahhoz a dokihoz, akihez Tarzant tavaly elvittük. A városban már jóval élénkebb volt a kutya, minden érdekelte, majdnem mondtam apunak, hogy nincs ennek a kutyának semmi baja, menjünk haza.

Nem csak nekem telt izgalmasan a nyaram, hanem a szüleimé is.

Történt ugyanis, hogy én hétfőn kirepültem Amerikába, és azon a pénteken (június 17-én) pedig apu elütötte a fél éves kiskutyát. Ugyanaz a vonyítás, mint Beninél, ugyanaz az, vagy nagyobb ijedelem, hogy már megint. Pláne mert nem voltam otthon.

Úgy volt, hogy apuék sietve indultak el a kocsival, a kiskutya meg az autó alatt aludt és apuék siettükben nem néztek be a kocsi alá, mint korábban és elindulva apuék érezték is a döccenést, ahogy átmentek a kutyán.

Újraszervezés, rögtön vitték is a kutyát az állatorvosi rendelőbe Imiékhez és erősen reménykedtek, hogy nem tört el Bogyó gerince. A röntgen után kiderült, hogy szerencsére nem történt gerinctörés, ellenben a bal hátsó lába eltörött közvetlen a csánkja felett (pontosabban a sípcsontja, közvetlenül a lábtőcsontok felett). BT doktornő nem vállalta az operációt, lévén a féléves kutya még növésben van. Annyit csinált „csak” jobb híján, hogy bekötötte Bogyi lábát, hogy lehetőleg minél kevesebb elmozdulás legyen a csontjaiban.

Ekkor elkezdődött a telefonálgatás és Szegeden találtak is egy állatorvost, aki kedd délelőttre elvállalta Bogyi műtétét.

Kedden reggel szólt a doktor asszisztense, hogy el se induljanak anyuék Bogyóval Szegedre, mert a doktor eltörte a bokáját. Így hát újabb telefonálgatás kezdődött, ezúttal már a főváros irányába.

Az egyik klinika nem vállalta, mert még növésben volt, a másik vissza sem szólt, végül az Állatorvostudományi Egyetem egyik professzora vállalta el másnapra.

Amikor júniusban anyuék elintézték Remény újrafedeztetését, akkor úgy beszéltük meg, hogy majd amikor hazamegyek, akkor majd én elintézem az ultrahangot, és ez így rendben is volt.

Tegnapelőtt (29-én) azonban rám írt Csilla, hogy megkérdezze, hogy vemhes-e Remény, ugyanis neki le kellett adni a fedeztetési papírokat az MSLT felé (elektronikusan). Én pedig a kérdésére nem tudtam választ adni. Aztán felvilágosított, hogy ezt a papírt augusztus 31-ig kell leadnia, különben késedelmi díjat kell fizetnie, és miattunk nem szeretett volna, ami tök okés.

Így hát aztán a testvér tábor tóra néző teraszán ráírtam anyuékra, hogy mi a szitu, mire anyu kiborult, hogy ezt is neki kell intéznie… Én meg visszakérdeztem, hogy is? Aztán elmesélte Bogyi nyarát, de erről egy másik bejegyzésben.

Mivel nyilvánvalóan nem voltam otthon, így hiába szerettem volna, valójában nem tudtam elintézni az orvoshívást stb., hogy levegyem anyuék válláról ezt a feladatot. Végül abban egyeztünk meg, hogy mivel VM doki sajnos megbízhatatlan az SOS ügyekben, pedig ő lenne a hozzáértő, így K. dokit hívják ki anyuék.

Így is történt, másnap anyuék felhívták a dokit, aki mára ígérte, hogy kijön. Végül megtörtént az, amit tavasszal a fogreszeléskor mondott, hogy reméli, hogy majd jó híreket közölhet.

Remény vemhes.

Kicsit abszurd volt, hogy immár valahol félúton Detroitból Chicago felé tartva ezeket a híreket olvasni, de természetesen hihetetlenül örültem. Meg is írtam Csillának a híreket és megadtam a szükséges adataimat, amit kért.

Egyenlőre még felfoghatatlan a dolog számomra. Mindenesetre nagyon hosszú lesz ez a 11 hónap (már csak 9), de nagyon izgatott vagyok.

Úgy hagytam otthon Reményt két hete, hogy majd a fedeztetés után a 14-16. nap között majd kell egy UH-t intézni neki, hogy megnézzük, hogy vemhes-e.

Szóltam VM dokinak még mielőtt kijöttem, hogy majd esedékes lesz egy vizsgálat, ami 16-án sorra is került. Sajnos rossz híreket kaptunk, vagyis Remi nem vemhesült. Gyorsan ki kellett találni, hogy akkor mi legyen a következő lépés.

Anyunak megadtam Csilla telefonszámát, hiszen így egyszerűbb volt, ha ő szervezi. Végül mivel még volt a vásárolt spermából két ciklus, így úgy döntöttünk, hogy újra próbálkozunk. Ebből az lett, hogy másnap átjött Csilla férje, és átvitte Remit hozzájuk.

Tegnap írt anyu, hogy Remi kétszer is felvette magára Jumpert, vagyis ezúttal sikerült természetes úton megoldani a fedeztetést és ennek nagyon örültem.

Ma pedig már otthon van és az elmondottak szerint nem volt semmi baj a szállítással, aminek szintén örülök, mert úgy tűnik, hogy talán megszokta, vagy legalábbis elfogadta.

Csak öt napot töltött Csilláéknál a ló, ami pedig azért megkönnyebbülés, mert a múltkori huzamosabb ott tartózkodás után ugye eléggé felszívódva jött haza és nem szerettem volna, ha ez újra megtörténik.

Úgy beszéltük, hogy ezúttal nem nézünk rá két hét múlva, hogy mi újság, majd ha hazamegyek, akkor majd én megszervezem az ultrahangot, mert anyuéknak elég sok dolguk van a nyáron.

A sorozatos sikertelen eset után még a télen megkérdeztük Imit, hogy mit tudna tanácsot adni a fedeztetést illetően, illetve a suliban is megkérdeztem Dr. Bába Andrást, hogy ő mit gondol, továbbá a kaposvári Klinikán is beszéltem a dokival. Mindhárman azt mondták, hogy van esély, még nincs veszve semmi. András Dr. Pénzes Györgyöt ajánlotta, ahogy Imi is, azonban mielőtt a klinikára vittük volna a lovat, kerestünk lehetőséget a közelben, ahol vállalnak természetes fedeztetést.

Anyuék egyik könyveltjén, Debóráékon keresztül jutottunk el végül Csillához és Jumperhez (s HSH) még április folyamán, aki leírta, hogy milyen oltásokra és vizsgálatokra van szükség, mielőtt odavisszük a lovat.

El is kezdtünk intézkedni, május elején jött V. doki és beoltotta Remit mindenfélével, aztán már csak a herpesz mizéria maradt.

Már május elején szerettem volna Remit ott tudni, hogy 1, ne csússzunk ki nagyon a fedeztetési időből, 2, hazakerüljön, mielőtt kimegyek Amerikába.

Mivel a herpeszből csak egy oltást kapott, ezért hogy ne kelljen megvárni a másodikat, ezért inkább a tesztelés mellett döntöttünk.

Május 11-én jött ki VM doki, levette az orrnyálka mintát, én pedig aznap délután már fel is adtam postára. Azonban egy gond volt: nem bubis borítékban került feladásra, csak sima papírborítékban.

Vártam, vártam, nem jött válasz, csak 17-én (ekkor már Debrecenben voltam) és az volt az emailben, hogy bár az eredmény negatív, viszont a minta megsérült, ezért az eredmény megbízhatósága kétséges. Csilla természetesen nem fogadta el. Én meg baromi ideges voltam, ugyanis ez azt jelentette, hogy még egy hetet csúszunk.

Másnap újra kijött VM doki, újra levette a mintát, ám ezúttal a vérvétel szállító partnerrel vitette fel a mintát.