Idejét sem tudom, mikor volt utoljára időm / kedvem / érkezésem megírni a napi történéseket, na de ma!

Egy nehéz időszakon átlendülve és a jó időre való tekintettel úgy döntöttem, hogy mindhárom lovammal foglalkozni fogok, bár konkrét tervem nem volt, hogy mi lesz a foglalkozás témája

Először Zsongihoz indultam. Felé közeledve döntöttem el, hogy ma egy nagy lépést teszünk: beviszem őt a körkarámba, életében először az anyja nélkül, csak mi ketten. Nem volt semmi elvárásom, csak annyi, hogy a karámban legyen és miután elengedem meg tudjam fogni. Elég nagy falat lesz az is, hogy ennyire eltávolodik az anyjától.

A körkarám felé tartva párszor megálltam, hogy gyakoroljuk a helyes megállást, ami bár még nem pontos, egyre jobban megy. Sétáltunk a karám felé és fel voltam készülve mindenféle ellenállásra, mivel a minap, mikor este vezettem be őt a legelőről, félúton kitépte magát a kezemből és odaszaladt a többiekhez. Mivel akkor szokás szerint a kötőfékénél fogva vezettem, ezért kénytelen voltam őt elengedni, amikor felágaskodott mellettem, pláne mert a patája azért elég közel volt a fejemhez.

Na, de vissza! A tároló mellett a lucernán sétálva volt ráutaló magatartása, hogy ő pedig szeretne ellenkezni (valami ágaskodás-féle mozdulat volt), de egy rántással csírájában folytottam el a mozdulatot. Ezt követően már úgy jött utánam, mint egy kiskutya. Már itt meg kellett állapítanom, hogy teljesen más az attitűdje, mint Lujzinak 2 hónappal később (Zsongi most 8 hós, Lujzi meg 10 hónaposan, mikor megérkezett, majd felrúgott vezetés közben).

Bementem vele a körkarámba, eddig tök normális volt, majd elengedtem őt, mire ő elkezdett rohangálni. Nem is vártam tőle más reakciót. Körbe-körbe szaladgált, kicsit tombolt is, de főleg a karám azon részén volt, ami a többiekhez közel volt. Én nem csináltam vele semmit, csak álltam a kör közepén és mindig arra fordultam, amerre ő szaladt.

Már legalább egy-másfél éve alig várom, hogy felülhessek Lujzira, annyira kényelmesnek tűnik a mozgása.

A kitűzött időnek nagyjából a tavasz, illetve a suli vége, nyár volt tervezve, hogy elkezdek rá felülni, és így is alakult.

Közvetlenül a felülés előtti foglalkozásokkor a következő feladatokat kellett Lujzinak abszolválni ahhoz, hogy nyugodtan* felüljek rá:

– ugrálok Lujzi mellett és így maradjon nyugton, egy helyben

– a fellépő mellett állva fogadja el, hogy fölé magasodok

– fellépőről ráhasalok, maradjon nyugton

– minél kevesebbet bakoljon nyereggel a hátán, fogadja el, hogy rajta van

– szokja meg a kengyel csapkodását mozgás közben

– szokja meg a kengyel csapását, vagyis azt hogy erővel odacsapom a kengyelt a nyereghez

– szokja meg azt, hogy a nyereg különböző területeit csapkodom

– fogadja el a kantárt

*a nyugodtság azzal kapcsolatos, hogy megismertettem vele az adott feladatot és jól is teljesített, nyugodt maradt a feladat során, de nyilván semmi sem biztos a lovaknál (mint utólag kiderült, valóban semmi sem életbiztosítás).

Tavaly ősz óta fokozatosan kezdtem el Lujzit hozzászoktatni a nyereghez. Mivel más nem volt, ezért jobb híján Remény nyergét tettem fel Lujzira. Bár egy ideje már biztos voltam benne, hogy Lujzi kapni fog saját nyerget, az első pár felrakás során vált fontossá, hogy valóban meglegyen a saját nyerge. Arra tökéletes volt, hogy a hozzászoktatás a Remény nyergével történjen, de hosszú távon mindenképp kellett egy saját.

A nyereghez szoktatás első pár alkalma nem volt vészes. Már egy ideje futószárazgatom a lovat (kb. talán éve-másfél éve), nem túl sokszor, kb. havonta egyszer-kétszer. Tudom, nem vittem túlzásba, viszont nem is akartam, hiszen még mindig egy fejlődő két éves csikóról beszélünk. Az első dolog az volt, hogy leszoktassam arról, hogy amint futószárra csatolom, elkezdjen ügetni. Miután ez megvolt, elkezdtem vele parancsszóra lépésben és ügetésben futószárazni. Nagyon hamar (kb. két-három foglalkozás alatt) kezdett reagálni a lépés-ügetés-vágta-állj parancsokra. Ez után elkezdtem vele körkarámban is szabadon foglalkozni, szintén kontrollálva, megadva, hogy mikor melyik jármódban menjen. Vágtában sosem futószáraztam, azt csakis kizárólag szabadon kértem a körkarámban, mivel a bent lévő bálarács miatt kisebb helyem van futószárazni, és ez a lépés-ügetésre még kényelmes a lónak.

Már ez alatt a foglalkozások alatt lejött, hogy Lujzi nagyon gyorsan tanul, okos kis ló.

Az első alkalommal, Remény helyén nyergeltem fel és csak kézen sétáltunk a karám körül, direkt nem csináltunk semmit. Sétáltam vele kb. 5 percet, majd vittem is vissza nyergelős helyre és le is vettem róla a nyerget. Ezt követte még pár ilyen sétálós alkalom.

Ma hamarabb végeztem a munkával, így még bőven világosban ki tudtam menni a lovakhoz. Mindkettő lóra felraktam a szülinapjukra kapott pihe-puha kötőféket, Remi cobosat kapott, ami nagy rá, Lujzi póni méretet, ami pont jó lett, viszont Reményre meg kicsi.

Eleve úgy mentem ki hozzájuk, hogy foglalkozni szeretnék Lujzival, konkrétan csak az volt tervben, hogy a vezetést gyakoroljam vele.

Felcsatoltam rá a vezetőszárat és magamhoz vettem a hosszú pálcát, majd elindultunk ki a tároló felé. A fóliavázak között kicsit húzódzkodott, vissza akart menni a másik lóhoz, de könnyen meg tudtam őt győzni, hogy jöjjön velem. A tároló előtt volt egy kis hiszti (vissza akart fordulni), de gyorsan túl lépett rajta, úgyhogy mehettünk is a körkarámba.

Bent megint megpróbáltam vele a Join-up-ot, ami során több reakciót kaptam tőle, mint előzőleg és ezért jobban is sikerült, de még mindig nem volt meggyőző. Többször vissza kellett küldeni körre, mert nem akart bejönni, csak simán bóklászott, de amikor végre odajött, akkor (bár nem szabadna) gyorsan ráraktam a vezetőszárat és átsimogattam, majd végigsétáltam vele a nyolcast.

Rögtön miután megérkezett hozzánk, első alkalommal, amikor kivittem a körkarámba, már akkor láttam rajta, hogy nem lehet normálisan vezetni, mert folyton vissza akart vinni Reményhez, de ezt betudtam annak, hogy csak most jött meg, ismeretlen minden és a másik ló az egyetlen fajtársa és ezért ragaszkodik hozzá stb.

Aztán egyik délután gondoltam, csak elkezdek vele foglalkozni, csak hogy ne unatkozzon, meg igényli is, így első alkalommal azt csináltam, hogy felraktam rá a vezetőszárat és kisétáltunk a tároló elé. Itt már elkezdett hisztizni: húzta a szárat, továbbra is vissza akart vinni a karámhoz, folyton terelgetni próbált (ebből már Reminek köszönhetően megjöttem), ha egy helyben álltunk, akkor folyton körülöttem pörgött és Reményt hívta, kicsit dobálgatta az elejét, szóval nagyon nem volt észnél. Miután pár pillanatig nyugton tudott maradni, elindultunk visszafelé (azon az elven, hogy én akarok visszamenni és nem ő miatta megyünk vissza). Visszafelé természetesen húzott, kb. a súlyom bevetésével tartottam vissza.

Rá kb. egy hétre gondoltam, csináljunk mást is, úgyhogy elhoztam a körkarámtól a bójákat és leraktam a karámon kívül Remi közelébe, (hogy együtt legyen a két ló és ne legyen hiszti) és vezetgetős feladatokat csináltunk, szlalom, kapuk meg csak jobbra-balra vezetgettem. Eddig csak annyi gond volt, hogy vezetgetés közben megpróbált terelgetni és jutifalat után túrt, egyszóval nagyon benne volt a személyes teremben, ez meg nagyon nem tetszett (ennek is megvan a maga helye és ideje). Úgyhogy karfelemeléssel/lengetéssel elküldtem magamtól, kb. már másodjára megértette, mi bajom és picit távolabb ment tőlem. Kicsi gyakorlás után kitaláltam, hogy levezetésképp megkerüljük a fóliák helyét, elég messze van, de még rálát Remire. Na, itt aztán elborult az agya.

Olvasási idő: 2 percA tél és az iskolai kötelezettségek miatt sajnos csak újévkor tudtam utoljára lóra ülni. Egyébként sincsenek nagyon elhanyagolva, minden nap kijárnak legelni kb. déltől sötétedésig.

De a jó időre való tekintettel még indulás előtt úgy döntöttem, hogy foglalkozok egy kicsit a Remivel. Nem akartam kapásból lovagolni, tekintettel, hogy durván két hónapos kihagyás volt. Inkább bevittem körkarámba és kötőfék nélkül foglalkoztam vele (ami egyben egy újra csatlakozás volt). A patanyom mentén levő rudat most már teljes magabiztossággal lépi át ügetésben, ez alkalommal már nem is ugrotta át egyik kézen sem, és vágtában se nagyon ugrik most már az akadály felé.

Miután végeztünk, lejáratásképpen úgy döntöttem, hogy kézen vezetve megnézzük, mit munkálkodtak az elmúlt hetekben a b.telep dolgozói, ami legfőképp a földesút elsimításában és a fák kivágásában látszik meg (az utóbbit nagyon sajnálom). Részben az „újdonságok” miatt akartam megnézni, mi van arra, részben pedig, hogy Remi is lássa a dolgokat, nehogy majd lovaglás alkalmával érje őt a meglepetés és az ijedelem. Amúgy nem volt semmi baj.

Visszafelé már nem akartam sétálni, így odavezettem az egyik farakás mellé, ahol két rakás között épp volt annyi hely, hogy Remit bevezessem, így nem tudott elfordulni felszálláskor. A vezetőszárat visszacsomózva szárat csináltam belőle, majd felültem és így sétáltunk haza.

Felszállás után olyan boldogság és felszabadultság jött rám, amit hetek óta nem éreztem.