Ez a hosszú hétvége egy kicsit lightosabban alakult, főleg azért, mert két délelőtt kivételével végig Pesten voltunk.

03.24. – Csütörtök

Sajnos ki kellett hagynom a délelőtti díjlovaglás edzést és előadást Dallos Zsófival, de megkaptam a jegyzeteket, illetve mesélték a többiek, hogy az eleje körüli fordulatot vették, ami majd a farat be feladathoz fog vezetni.

Mivel csak fél négykor kezdődött az Élettan előadás, ezért csak 11-kor kellett elindulnom itthonról. Az egyetemen vártam a többieket, ők pedig lelkesen kezdték mesélni, miről maradtam le. Az élettan óra érdekes volt. Negyed órával a fél 8-as vége előtt indultam vissza vonathoz és utaztam haza.

03.25. – Péntek

Mivel késett a vonat, ezért én is lecsúsztam a 8-kor kezdődő Lóegészségtan elejéről, de szerencsére nem volt semmi fontos, illetve a többiek is megosztották velem, hogy miről maradtam le. Ezen túl az 1-ig tartó előadáson átvettük a sebekkel kapcsolatos tudnivalókat, teendőket, illetve az óra második felében nagyjából átbeszéltük a vizsga anyagot.

A tervezett órarend szerint lett volna egy Lóanatómia óránk is, ám megbeszéltük Lacival, hogy mivel az ő elfoglaltsága miatt két órával később tudott volna csak kezdeni a tervezettnél, ezért ezt az órát hozzácsaptuk a vasárnapi gyakorlathoz, így a délutánunk szabad volt.

A többiek a Tattiba mentek díjlovagló versenyt nézni, azonban nekem el kellett indulnom haza, ugyanis születésnapra voltam hivatalos.

03.26. – Szombat

6-kor indultunk családilag Dunaharasztira, ugyanis ott kezdtük a napunkat. A többiek épp a lovakat nyergelték, mikor a lovardába értem, nem is kellett segítenem semmit, készen is voltak. Végül négy lóval mentünk ki a pályára, ahol ahogy az az előző Bevezetés a lovasoktatásba gyakorlaton volt, szituációkat játszottunk el, miután lovat választottunk és csapatokat alkottunk. Én Laurával és Bogival voltam, a lovunk pedig Dumbi volt (legmagasabb pej herélt, kb. 12 éves).

Eljött a várva várt nap. Mondanom sem kell, hogy gyomorgörccsel keltem. Indulás előtt még gyorsan leszaladtam a boltba, vettem a mai napra reggelit és innivalót, majd visszérve gyorsan összepakoltam és indultam is a felvételi helyszínére, a Ludovikára. Az indulás kicsit korai volt, de már nem akartam várni. Utólag nézve nagyon okos döntésnek bizonyult, hogy tavaly ősszel a Ludovikára jártam edzésre, így ma reggel könnyen odataláltam. Beérve a területre először is kerestem egy illetékest és egy kedves lány útba igazított, hogy mivel korábban értem be, nyugodtan öltözzek át annak ellenére, hogy a kiküldött tájékoztató szerint erre külön időt adtak. Így hát egy másik felvételiző lánnyal együtt átöltöztem fehér versenyingbe és zöld lovaglónadrágba, majd megkerestem a termet, ahol a tájékoztatót tartották. Bent lepakoltam és vártam, hogy a többiek megérkezzenek és elkezdődjön a program.

Mivel a csapat fele nem érkezett meg 9 órára, feltehetően a reggeli dugó miatt, így a köszöntő beszédek helyett rögtön az adminisztrációval kezdtük. Kb. negyed óra múlva mindenki befutott, és miután ők is végeztek a papíros dolgokkal, Petra, Anna majd Zupi köszöntött minket, belefoglalva a nap programját és azt hogy a lovarda kérésére lókímélés miatt félbeszakíthatják a felvételi program lovaglását, illetve részben szintén lókímélésből döntöttek úgy, hogy a rajtengedély vizsgával rendelkezőknek nem kellett lelovagolniuk a felvételi programot (ők a felvételi folyamán a lelátón nézték a felvételiző lovasokat). Természetesen mindenki lelkesen hallgatta őket.

A lovardába járásról ott hagytam abba a történetet, hogy november végén már nem mentem, illetve írtam is, hogy decemberben a vizsgák és a munka mellé már nem fogok tudni rá időt áldozni és ez így is volt. Azonban november végén jött a rossz hír, hogy az egyesület és a lovarda között felbontották a szerződést, aminek következtében januártól az edzők nem tartanak órát a lovardában. Mit ne mondjak, nem örültem. Nagyon nem. Hiszen végre egy hely, ahol valóban lovagolni tanítanak és nem csak futószalag módjára ültetnek a lóra. A másik hatalmas pozitívum pedig az volt, hogy foglalkoztak velem egyénileg is, miután látták rajtam, hogy bizony elkél a fejlesztés. Nagyon sajnáltam, hogy csak négy alkalmat tudtam járni és még mindig sajnálom, bármikor visszamennék hozzájuk.

Az év első három hónapjában nem történt semmi, de április elsején írtam annak az edzőnek, akit még az önkénteskedés során ajánlottak és akit egyébként augusztus végén fel is kerestem, de mivel szeptemberben fel kellett költöznöm Pestre a suli és a munka miatt, így tudtam, hogy hozzá nem fogok tudni járni.

Azonban február óta 1-1 hét kivételével itthonról dolgozom (és úgy néz ki, hogy még egy ideig így lesz), ezért nem Pesten kerestem másik helyet, ahova járhatok, hanem felkerestem Szandrát, hogy van-e lehetőség hozzá járni. És van lehetőség.

Szeptember 30. – Woodoo – T. Tícia

5-re beszéltük meg a lovaglást, de háromnegyed előtt sikerült csak odaérni. A lányok megmutatták, hogy hol találom a lovat és a felszerelését. Elkezdtem gyorsan leápolni a lovat az egyik lány segítségével, felnyergeltem, majd végszóra készen is lettünk.

Négyen átmentünk a fedelesbe, majd felszállás után elkezdődött az óra. Woodoo elég hajtós ló, pálca is kell hozzá. Elkínlódtam vele. Volt lépés, ügetés, könnyített ügetés, kengyelnélkülizés és mindenféle lovardai alakzat, majd következett a vágta, ami kész katasztrófa volt. Eleve elfáradtam a folytonos csizmasegítség adása miatt, hogy ügetésben és tempóban tartsam a lovat. Szétosztottak minket két csapatra és a fedeles két oldalán nagykörön kezdtünk vágtázni. Vagyis én csak kezdtem volna, mert mint kiderült, itt nem úgy kell beugratni a lovat vágtába, ahogy én azt addig tanultam: leülök tanügetésbe, belső csizma a hevederen, külső a heveder mögött, megtartom a szárat és vágta. Szóval itt eleve könnyített ügetésből kell beugratni vágtába, ami nehéz volt, mert reflexszerűen le akartam ülni. Egy csomó ideig kínlódtam, aztán mondták, hogy hagyjam rá (a többiek addig simán vágtáztak), mert nem jó sem a lónak, sem nekem, én meg közben majdnem sírva fakadtam a fáradtságtól és a csalódottságtól. Végül leléptettük a lovakat és visszamentünk az istállóba. Lenyergelés után leápoltam a lovat, a lovarda szokása szerint lepucoltam a kantárt és a hevedert, majd visszavittem a felszerelést a nyergesbe. Elköszöntem a lányoktól és elindultam haza. Abban maradtunk, hogy majd keresem őket a következő időponttal kapcsolatban.

Egy ideje zavart már, hogy lovaglás közben „csak” ülök Remény hátán és technikailag kb. nem tudok lovagolni. Ez főként az Amerikában töltött idő alatt merült fel bennem, miután „érintettként” bepillantást nyerhettem a díjlovaglás világába, aminek a hangulata rögtön megtetszett. Mivel itthon (mind az országban, mind a városban, ahol lakom) főként a díjugratás megy, ezért eddig nem volt közelebbi tapasztalatom ezzel a lovas szakággal.

Mivel én itthon tartom a lova(i)mat és az jellemző, hogy edző nélkül, egyedül lovagoltam/lovagolom a ő(ke)t és főként terepre járunk a kezdetektől fogva, ezért aztán édesmindegy volt, hogy technikailag „hogyan” lovagolok (vagyis melyik lábra ugrik be a ló, adja-e a fejét stb.). Én ezzel évekig ki is voltam békülve.

A fentiekhez némiképp hozzájön az is, hogy hiába jártam kb. 5-6 évet lovardába, sehol sem tanultam többet a nagyon alapoknál, nem tudom mit jelent a félfelvétel, nem tudom kiülni a tanügetést és ami a legfontosabb, sosem tudtam normálisan beugratni a lovat vágtába, mindig elrohant és ledobott a szerencsétlen próbálkozásaim miatt, és mindez ahhoz vezetett, hogy a végén már féltem a vágtától (ami Remi lovaglásával úgy-ahogy megszűnt).