Az elmúlt két hónapban nagyot változott a lovas világom. Főleg az előző két hétben.

Mikor hazajöttem Amerikából, rögtön felhívtam Szandrát, hogy szeretnék újra járni edzésre, hiszen nem éppen a helyes lovaglásról szólt a nyár.

Szóval szeptember 23-tól folyamatosan járok hozzá, heti kétszer minimum:

• Szeptember 23, 25, 26. – Szerény
• Október 5. – Szerény
• Október 7. – Szerény, Roy King (szabadon)
• Október 10. – Ribizli, Szerény (szabadon)
• Október 25, 27. – Ribizli
• November 11, 15, 18. – Ribizli

Az állandó testtartás javítás (dőlj hátra, ereszd le a vállad) mellett Szerénnyel főként a vágtát gyakoroltuk, illetve az állóképességemet fejlesztettük, továbbá kétszer cavalettiztünk. Októberben kaptam egy második lovat is lovaglásra, de az inkább a lemozgatásról szólt és Szandra nem tartott szigorúan edzést, rám (ránk) volt bízva, hogy mit csinálunk a lovakkal. Roy King egy hihetetlenül hajtós ló, a vágta folyamán szinte hallottam, hogy röhög a bénázásomon, mert egy tapodtat sem moccant. Viszont nagyon kényelmes volt és a fokozás is könnyebben ment vele, mint mondjuk Szerénnyel. Az egyik lovaglás alkalmával kinéztem Ribizlit egy másik lovas alatt és megkérdeztem Szandrát, hogy egyszer nem ülhetek-e rá.

A következő alkalommal őt kaptam és Szandra szerint annyira összepasszolunk a 4 éves kicsi lóval (kb. 140 cm), hogy azóta csak rajta lovagolok. Vele nagyon sokat idomítok és korrigálok, hiszen ő még fiatal és tanítani kell. Nagyon aranyos és jó szándékú lovacska, néha visszatart és néha megiramodik vágtában, de gyorsan megérti, mit szeretnék. November közepén járóiskoláztam vele, illetve egy rövidke programot is lelovagoltam, hogy legyen feladata és Szandra és az én megelégedésemre nagyon ügyes volt.

Volt, amikor egyedül, volt amikor több lovassal is, de mióta Ribizlivel lovagolok, azóta az egyik ismerős anyukával lovagolok, akivel egy szinten vagyunk tudásban, viszont ő a hippológus képzésre jár.

Október elején megkérdeztem Zolit, hogy járhatok-e hozzá ugró edzésre, mire ő azt mondta, hogy majd meglátjuk. A két konzultáció közötti időben pedig azon agyaltam, hogy ezzel az ígérettel nem megyek sokra, mert nem is az, hogy lemaradok, de valahogy mégis nyomasztott, hogy nem leszek elég jó.

Ez most egy kicsit langyi konzultáció volt, de nyilván voltak tök jó pillanatok, bár ezek inkább a társaság miatt adódtak.

Csütörtök

Reggel Lauárval mentem fel az egyetemre, ugyanis csak háromnegyed 10-kor kezdődött az első előadás, a Sportpszichológia, amin nagy részben a szorongásról volt szó, ami nekem pont aktuális lovaglás szempontból, szóval örültem a témának. Óra után az egyetem éttermében ebédeltünk egy asztalnál.

A jó hangulatú ebéd után, a többiek részéről kávéval felszerelkezve mentünk is vissza 14 óra előtt a kijelölt termünkbe Sportmenedzsment előadásra. A kicsivel több, mint három órás előadáson a tananyag mellett a sztoriknak is bőven volt hely, így gyorsan elrepült az idő.

Negyed órás szünet után, negyed hatkor belekezdtünk a csupán másfél órás Gyógypedagógia alapjai előadásba. Rövid bemutatkozás mellett mindenki elmondta, hogy van-e és milyen módon van érintettségünk sérült emberekkel. Miután mindannyian beszámoltunk erről, a tanárnő belevágott az autizmus témájába.

Negyed órával este 7 előtt végeztünk a napunkkal, majd a többiektől elköszönve Laurával kocsiba ültünk (a parkolóból való kijutás okozott némi gondot, mivel nem akart felnyílni a sorompó, de egy telefonhívás megoldotta), és kimentünk Simonpusztára.

Kiérkezve volt egy kis kavarodás a szobákkal a szálláson, de gyorsan megoldottuk azt is, így be tudtunk pakolni. Idővel a többiek is folyamatosan megérkeztek és bepakoltak és miután mindenki elhelyezkedett a szobájában, lementünk a csárdába vacsorázni és beszélgetni. Csak a zárás miatt álltunk fel az asztal mellől 9-kor, egyébként még ott tudtunk volna maradni.

A „korai” zárás olyan szempontból viszont jól jött, hogy másnap korán kezdtünk, így még egy kis rendezkedés és fürdés után lefeküdtünk aludni.

Nem csak nekem telt izgalmasan a nyaram, hanem a szüleimé is.

Történt ugyanis, hogy én hétfőn kirepültem Amerikába, és azon a pénteken (június 17-én) pedig apu elütötte a fél éves kiskutyát. Ugyanaz a vonyítás, mint Beninél, ugyanaz az, vagy nagyobb ijedelem, hogy már megint. Pláne mert nem voltam otthon.

Úgy volt, hogy apuék sietve indultak el a kocsival, a kiskutya meg az autó alatt aludt és apuék siettükben nem néztek be a kocsi alá, mint korábban és elindulva apuék érezték is a döccenést, ahogy átmentek a kutyán.

Újraszervezés, rögtön vitték is a kutyát az állatorvosi rendelőbe Imiékhez és erősen reménykedtek, hogy nem tört el Bogyó gerince. A röntgen után kiderült, hogy szerencsére nem történt gerinctörés, ellenben a bal hátsó lába eltörött közvetlen a csánkja felett (pontosabban a sípcsontja, közvetlenül a lábtőcsontok felett). BT doktornő nem vállalta az operációt, lévén a féléves kutya még növésben van. Annyit csinált „csak” jobb híján, hogy bekötötte Bogyi lábát, hogy lehetőleg minél kevesebb elmozdulás legyen a csontjaiban.

Ekkor elkezdődött a telefonálgatás és Szegeden találtak is egy állatorvost, aki kedd délelőttre elvállalta Bogyi műtétét.

Kedden reggel szólt a doktor asszisztense, hogy el se induljanak anyuék Bogyóval Szegedre, mert a doktor eltörte a bokáját. Így hát újabb telefonálgatás kezdődött, ezúttal már a főváros irányába.

Az egyik klinika nem vállalta, mert még növésben volt, a másik vissza sem szólt, végül az Állatorvostudományi Egyetem egyik professzora vállalta el másnapra.

Szerda este érkeztünk meg nyolc körül Laurával a lovarda ifjúsági szállójába és az este folyamán a többiek is lassan megérkeztek.

Csütörtök reggel 7 óra után indultunk el Simonpusztáról, ami nem tűnt jó döntésnek, ugyanis fél órát késve érkeztünk meg a 8-kor kezdődő Sportmenedzsment előadásról. Az óra nagyon jó hangulatban telt el, egyáltalán nem volt száraz, mint ahogy vártam.

A következő előadás egy órarenden kívüli előadás volt. Fél 12-kor kezdődött és a lovastáborok szervezéséről szólt, azonban ez annyira nem volt felkészült előadás, de azért tanultam új dolgokat.

Egykor aztán mehettünk is enni, melyet az egyetem éttermében ejtettünk meg.

Kettő előtt következett a Sportpszichológia óra, amit ugyanaz a tanár tartott meg, mint tavaly a pszichológiát és bár érdekes volt, de sajnos a fáradtság győzött és nem mindig tudtam követni az előadást.

Óra után bevásároltunk a Sparban, majd hárman (Mariannal és Laurával) a szállásunk felé tartva beugrottunk a Decathlonba. Közben lebeszéltem Lillával, hogy titokban vegyek három utalványt és lósnacket, ugyanis este a szülinaposainkat terveztük ünnepelni. Magamnak is gyorsan bevásároltam: vettem egy lovaglónadrágot a télre, pataolajat és a régóta kinézett Magic Brush-t.

A szálláshoz érve bepakoltunk (kivéve persze az ajándékokat), majd miután a csapat nagy része összejött, akik aznap este a szálláson aludtak, hárman kimentünk a kocsikhoz és előkészültünk a meglepihez. Felköszöntöttük a három szülinaposunkat, majd a jégkrémtorta és némi alkohol mellett kb. éjfélig beszélgettünk egy jót.

Két éves előzetes „készülődés” után holnap után újra Amerikába repülök.

Történt ugyanis, hogy miután 2018-ban hirtelen haza „kellett” jönnöm az USA-ból, tudtam, hogy valamilyen módon szeretnék visszatérni. Az au pairkedést kapásból kilőttem, ugyanis a hirtelen hazatérés által törölték a vízumomat és szabály szerint két évet kellett várnom, amíg újra megkaphatom, azonban akkor már úgy éreztem, hogy egy év „kiesés” már nem fér bele az életembe.

Így aztán jött a másik, rövidebb lehetőség, a táboroztatás, ami csupán csak a nyárra szól. 2020 augusztusában aztán elkezdtem közvetítőt keresni, illetve egyről tudtam, őket kerestem fel személyesen az irodájukban, de aztán nem kommunikáltak velem többet. Így hát felkerestem egy másikat augusztus végén, aminek a következtében szeptember elején sorra is került az interjú, amelyben angolul be kellett mutatkoznom, mit szeretek csinálni, mi a hobbim, miben van tapasztalatom, illetve milyen gyerekekkel kapcsolatos tapasztalataim vannak. Meséltem arról, hogy amikor buli van nálunk, akkor szoktam az ismerős gyerekeknek foglalkozást tartani Remény hátán, amiből az lett, hogy én az előző évben táborokat szerveztem (?). Ez az interjú egyben angol tudás felmérő is volt.

Befizettem a díj első részét és ezzel el is kezdődött az elhelyezéshez vezető út.

Három dolgom volt, amiket minél hamarabb meg kellett csinálni: videót kellett készíteni magamról, referenciát kellett keresnem, illetve az erkölcsi bizonyítványt kikérni. Az utóbbi volt a legegyszerűbb.

A videó készítés egy fokkal bonyolultabb volt, ugyanis nem szeretek sem képet, sem videót készíteni magamról. Először a koli szobában csináltam egy fehér fal előtt beszélős videót, aminek a végén bevágtam a releváns képeket, de ezt visszadobták, mert nem volt elég meggyőző. Aztán egyik hétvégén felcsesztem magam és egy esős, szürke októberi napon elővettem Reményt és megcsináltam a videót. Nos, amíg még mellette állva beszéltem a kamerába, addig tök jó fej volt, de amikor a lovaglást vettük fel apuval, akkor kb. a legbunkóbb formáját hozta: akár ügetésben, akár vágtában akartam lovagolni, ellenkezett, bakolt… Nem tudom, mi volt vele. De utólag (2 évvel később) visszanézve elég katasztrófa lett, a testtartásom miatt is. Végül elkészült a videó, amit jóvá is hagytak.

Ezt a bejegyzést eredetileg naponként akartam megírni, amikor megtörtént, csak aztán nem jött össze, így mind a nyolc eddig (remélem eddig és lesz még) megtörtént lovaglást ebbe a bejegyzésbe írom.

Következőleg a hirtelen adódott edzés után három nappal, november 28-ra 9-re beszéltük meg, hogy jön újra. El is kezdtem nyugisan nyergelni fél kilenckor, de nem jött. 11-re érkezett csak meg, én pedig bosszús voltam. De végül is tartott egy nagyon jó edzést. Lerakott két rudat egy 20 m-es kör két oldalára és azon kellett átmenni. Vágtáztam is, jobb kézre aránylag jól ment, balra azonban újfent nem akart helyes lábra beugrani, de végül addig ügyeskedtünk, hogy összejött. Közben persze végig ment az ülésjavítás – dőljek hátra, pláne ügetésben. Teljesen más élmény volt, tökre úgy éreztem, mintha nem találnám meg az egyensúlyomat.

Egy hónap múlva, január 1-én került sor a következő edzésre az ő kezdeményezésére. Remény egyre jobban reagált a „szivacsozásra” (mi erre a szakszó?) ügetésben. Vágta is alapvetően jó volt, azonban bal kézre ráesett a külső vállára és el akart vinni Lujzi felé. Persze korrigáltuk, de ez okozott egy blokkot bennem a vágta iránt. Hurrá. Majd kijavítjuk.

Konkrétan három hónap telt el a következő edzés előtt. Persze gyakoroltam nélküle is, amiket eddig tanultam. Remény egyre jobb és jobb lett és meglepően vettem észre, hogy mennyire jól reagált arra, amikor ellazítottam magam ügetésben és nem feszítettem be magam: átengedőbb, ütemesebb, lazább lett ő is.

Szóval március 1-én jött újra. Épp trágyaszórás volt a karám mellett, ahol az edzést szokta tartani, így átmentünk a lucernaföld végére. Megmutattam neki, mit gyakoroltunk a három hónap alatt, mire kaptam dicséretet. Ám megelégelte az örökös előredőlésemet, így keresett egy botot és berakta a hátam mögé, ami borzasztó kényelmetlen volt. Így kellett pár kört megtennem lépésben, majd végre kivehettem a botot. Ezután vágta jött, ami bal kézre újfent katasztrófa volt, mert Remény megint ráesett a vállára, illetve vissza is esett ügetésbe. Jobb kézre viszont minden jól ment. Ezzel fejeztük be az edzést.