Ma hamarabb végeztem a munkával, így még bőven világosban ki tudtam menni a lovakhoz. Mindkettő lóra felraktam a szülinapjukra kapott pihe-puha kötőféket, Remi cobosat kapott, ami nagy rá, Lujzi póni méretet, ami pont jó lett, viszont Reményre meg kicsi.
Eleve úgy mentem ki hozzájuk, hogy foglalkozni szeretnék Lujzival, konkrétan csak az volt tervben, hogy a vezetést gyakoroljam vele.
Felcsatoltam rá a vezetőszárat és magamhoz vettem a hosszú pálcát, majd elindultunk ki a tároló felé. A fóliavázak között kicsit húzódzkodott, vissza akart menni a másik lóhoz, de könnyen meg tudtam őt győzni, hogy jöjjön velem. A tároló előtt volt egy kis hiszti (vissza akart fordulni), de gyorsan túl lépett rajta, úgyhogy mehettünk is a körkarámba.
Bent megint megpróbáltam vele a Join-up-ot, ami során több reakciót kaptam tőle, mint előzőleg és ezért jobban is sikerült, de még mindig nem volt meggyőző. Többször vissza kellett küldeni körre, mert nem akart bejönni, csak simán bóklászott, de amikor végre odajött, akkor (bár nem szabadna) gyorsan ráraktam a vezetőszárat és átsimogattam, majd végigsétáltam vele a nyolcast.
Olvass tovább!Egyszer csak szólt ismerős, hogy kimentek a lovak a külső kapun kívülre. Ez két okból is veszélyes lehet. Egyik, hogy zavarhatják a forgalmat, ami külterület lévén nem épp a leglassabb és innen jön a másik probléma, hogy simán elüthetik a lovakat.
Oké, elindulok kifelé, mindkét kutya jön velem. Kiérek a kinti kapuhoz a lovak elimdulnak a b.telep felé, de a sarkon megálltak. Közeledek hozzájuk, erre elimdulnak tovább a földesúton. Itt már kezdtem mérges lenni. Megyek tovább utánuk, csak két lófeneket láttam magam előtt, akik éppen elügettek. Futok-sietek utánuk, közben hívom aput, hogy jöjjön utánam, nekem evidens volt, hogy kocsival. Na erre ő inkább átvágott gyalog az erdőn én meg azt hittem, sírógörcsöt kapok az idegtől. Visszaküldtem aput, mentem tovább a lovak után, akik időközben megálltak, sőt Lujzi elindult felém. Már kezdtem megörülni, de az öröm túl korainak bizonyult, ugyanis Remi gondolt egyet és elügetett a másik irányba. Lujzi persze utána. Felfújtam magam és mentem utánuk.
Nos, lényegében megcsináltuk az alap kört, kb. végig úgy, hogy két távolodó lósegget láttam magam előtt. Visszafelé szakaszon pedig már egyáltalán nem is láttam őket, úgyhogy a mérgelődés mellett elkezdtem aggódni is, hogy vajon hova tűnhettek.
Apu végül a kör háromnegyed részénél ért utol az autóval és vett fel. Mentünk vissza a tanya felé és amikor a kinti legelő sarkához értünk, akkor láttam meg a lovakat, akik vígan legelték a friss füvet.
Kiugrottam a kocsiból és Remit vezetve visszavittem a két leizzadt lovat a karámba, fogadkozva közben, hogy egy ideig nem lesznek kiengedve.
Rögtön miután megérkezett hozzánk, első alkalommal, amikor kivittem a körkarámba, már akkor láttam rajta, hogy nem lehet normálisan vezetni, mert folyton vissza akart vinni Reményhez, de ezt betudtam annak, hogy csak most jött meg, ismeretlen minden és a másik ló az egyetlen fajtársa és ezért ragaszkodik hozzá stb.
Aztán egyik délután gondoltam, csak elkezdek vele foglalkozni, csak hogy ne unatkozzon, meg igényli is, így első alkalommal azt csináltam, hogy felraktam rá a vezetőszárat és kisétáltunk a tároló elé. Itt már elkezdett hisztizni: húzta a szárat, továbbra is vissza akart vinni a karámhoz, folyton terelgetni próbált (ebből már Reminek köszönhetően megjöttem), ha egy helyben álltunk, akkor folyton körülöttem pörgött és Reményt hívta, kicsit dobálgatta az elejét, szóval nagyon nem volt észnél. Miután pár pillanatig nyugton tudott maradni, elindultunk visszafelé (azon az elven, hogy én akarok visszamenni és nem ő miatta megyünk vissza). Visszafelé természetesen húzott, kb. a súlyom bevetésével tartottam vissza.
Rá kb. egy hétre gondoltam, csináljunk mást is, úgyhogy elhoztam a körkarámtól a bójákat és leraktam a karámon kívül Remi közelébe, (hogy együtt legyen a két ló és ne legyen hiszti) és vezetgetős feladatokat csináltunk, szlalom, kapuk meg csak jobbra-balra vezetgettem. Eddig csak annyi gond volt, hogy vezetgetés közben megpróbált terelgetni és jutifalat után túrt, egyszóval nagyon benne volt a személyes teremben, ez meg nagyon nem tetszett (ennek is megvan a maga helye és ideje). Úgyhogy karfelemeléssel/lengetéssel elküldtem magamtól, kb. már másodjára megértette, mi bajom és picit távolabb ment tőlem. Kicsi gyakorlás után kitaláltam, hogy levezetésképp megkerüljük a fóliák helyét, elég messze van, de még rálát Remire. Na, itt aztán elborult az agya.
Olvass tovább!Az este, miután levezettem Lujzit a futóról és vezettem a helyére, volt egy kis összerúgás, melyből hátrafordulva csak annyit láttam, hogy Tarzan (aki szokás szerint közvetlen mögötte jött utánunk) farkát behúzva, sántítva rohan el. Az még mindig tisztázatlan, hogy Lujzi a kutya miatt rúgott-e ki, vagy Remény miatt.
Másnap reggelre széttörték a közöttük levő karám felső elemét. Harmadnap reggelre pedig tovább folytatták és a középsőt is eltörve Lujzi átment Reményhez, onnan pedig kiszökött, lévén Remi karámja keresztben kicsit foghíjas volt. Reggel apu a karám körül találta őt, de szerencsére simán meg tudta fogni és visszavitte a csikót a helyére. A két rúd és Remi karámjának hiányzó részei mind pótolva lettek.
Másnap kivittem őt a körkarámba, de nem volt túl sok értelme, mert Remi érdekelte, rám nem nagyon figyelt. Pici hajtás után vissza is vittem őt a helyére.
Olvass tovább!Évekkel ezelőtt, mikor még B. Szilvinél lovagoltam, az egyik nyáron a táborban egy fjord pónin ültem és rajta ugrattam először komolyabbat. Emlékszem, hogy egyedül alattam ment normálisan és erre nagyon büszke voltam. Akkor szerettem bele a fajtába.
Ám van még egy kedvenc fajtám, mégpedig a haflingi. Cukik, különlegesek, nyugisak, gyerekek mellé is való (ami fontos szempont).
Még a nyáron beléptem Fb-n mindkét fajta csoportjába. Először csak olvasgattam a bejegyzéseket, ki milyen élményt oszt meg és nem egyszer olvastam beszámolókat a fjordok makacsságáról. E miatt billent a mérleg a haflingi felé, de csak úgy, hogy „egyszer majd, ha veszünk lovat”. (Ez nem jelenti azt, hogy továbbra sincs bakancslistámon a norvég fajta.)
Akkor még nem tudtam, hogy ez a téma már a közeljövőben aktuális lesz, hiszen szeptember elején Krist sajnos elpusztult.
Tudtuk, hogy szeretnénk Remény mellé lovat, hogy ne legyen egyedül. Persze voltak keresési kritériumok: ne legyen 160 cm-nél magasabb, nagyon minimum 6, de inkább 8-10 éves lovat szerettem volna, de semmiképp nem csikót. Fajtája mindegy volt, olyan szempontból, hogy hobbi lónak jó legyen. El is kezdtem keresgélni a lovasok.hu-n, hafikat is nézegettem, egy csomó volt fent, de egyik sem fogott meg igazán. Fjordokat, pláne jó vérvonalút, meg ugye köztudottan nagyon nehéz az országban eladót találni. A csoportokban is voltak mindkét helyen eladó lovak (a fjordoknál jóval ritkábban). Néha, amelyik hirdetés megtetszett, azt átküldtem anyunak is üzenetben, de sorra nemet mondott. Így hát el is engedtem a témát, úgy voltam vele, hogy majd egyszer, ha szembejön.
Olvass tovább!13 évnyi emlék kering a fejemben élményekről és kalandokról, és összeszorul a szívem, ahogy arra gondolok, hogy már nem lesz több.
Emlékszem a napra, amikor kiválasztottam Őt a sok ló közül, pedig a gazdája nem őt szánta nekem: „nekem az a fekete tetszik” – mondtam akkor 12 éves fejjel, kb. friss lovasként. Emlékszem arra a napra is, amikor ismerősünk átlovagolt vele és végre az enyém lehetett és még aznap, amikor először felültem rá. Akkor neveztem el hirtelen felindulásból Kristálynak, mert nem tudtunk róla semmit.
A nyakán lévő fagyasztás és az internet segítségével nyomoztam ki és raktam össze az előéletét (hónapokkal, talán évekkel később, hogy hozzánk került):
1993. április 27-én látta meg a napvilágot, Svédországban. Benevezték pár ügetőversenyre, de volt egy balesete a pályán, ebből eredt a hajlamossága a botlásra (az előző gazdái ezt mondták), feltehetőleg ezért hozták be Magyarországra 1995 novemberében (a honlap szerint 3415 SEK (?) volt a kikiáltási ára). 1999-ben megszületett az első csikója Pilisvörösváron, 2000-ben Páhin nem vemhesült, 2001-ben Öregcsertőn megellett, majd (2002-3-ból nincs jelentés) 2004-ben Kiskunmajsán megszületett harmadik csikója. Innen került el az előző gazdájához egy közeli faluba, ahonnan 2007-ben megérkezett hozzám.
Én tanítottam meg futószárazni (végén már szóra ment), a csizmasegítséget. Nem volt egy hirtelen fordulású, hajlékony lovacska.
Emlékszem az első versenyünkre ügyességiben, amit meg is nyertünk és amit másnap a szüreti mustrán a bemutatáskor megemlítettek (2013).
A két szüreti vele, először egyedül (2013), majd a következő évben Remi is csatlakozott, rajta én lovagoltam, Zsófi pedig Kristályon (2014). Volt még egy felvonulásunk, a Szent Iván esti, itt Kata lovagolt Kristályon (2014).
A második szüretin, mikor bent voltak a lovak, Fannival a pályán versenyeztünk és lehagytuk őket ügetésben, annak ellenére, hogy Nifti galoppló volt.
Amikor azt hittem, hogy időben hazaérünk terepről, de valahol eltévedtünk és a telefon is olyan buta volt még, hogy alig vette a GPS jelet, így azt sem tudtam, hol vagyunk. Végül anyu kísért minket haza reflektorfénnyel.
A családi körben legendás történetté vált március 15-i borulásunk szánkóval (2013).
Egyszer ismerősünkkel befogtuk kocsiba, neki az teljesen maradandó élmény volt, azóta is ilyen lovat keres.
Sőt, egyszer részt vettünk egy T. Pali bácsi féle edzőtáborban, még 2014 telén. Na onnan a hazafelé út is elég emlékezetes volt.
Terepek Timivel (próbáltam vele is beugratni vágtába, sikertelenül; 180°-os fordulatok), Pistivel (borulás!), Zsófival (ő ült rajta, én Remin; ez most ló vagy marha?), Katával (szintén; Szent Iván napi vigasság), két cserediákom is ült rajta (mindkettő lovas volt), sőt két barátnőm is, akiket sikerült rábeszélnem.
Még apu is ült rajta egy fogadás miatt.
Rajtam kívül megannyi gyereknek okozott örömöt, hogy a hátán lehettek és tudok pár gyerekről/emberről, aki „miatta” kezdett el lovagolni.
A furcsasága, hogy lovas alatt nem volt hajlandó vágtázni, akármilyen gyorsan hajtottuk is, ennek ellenére szabadon és futószáron simán beugrott vágtázni.
Nagyon nagy mázlim volt vele, végtelen türelmes és jól nevelt volt, ráadásul az, hogy nem vágtázott, az akkori lovaglás-tudásomnak és bátorságom-(hiányá)nak csak jó volt. Egyetlen rossz mozdulata sem volt, sosem estem róla (vagy legalábbis nem emlékszem rá), csak borultam, mert megbotlott.
A rá jellemző apróságok: féltette a fejét (elhajolt a fejére irányuló simogatások elől), nem jött oda sosem, nem szerette sem a kutyákat sem a macskákat, mindig odasunyított rájuk, két ivás között mindig kinyújtotta a nyelvét, nem szerette az út szélén lévő csatornafedőket és ha csak a felső karámrúd volt betolva, simán kibújt alatta.
Majdnem kerek egy éve lovagoltam vele utoljára (szeptember 8-án), de csak a minimális alapkört tettük meg, de emlékszem, hogy nem nagyon éreztem magam jól rajta, mert folyton attól féltem, mikor botlik meg és a lépése is totál merev volt, óvatos.
Az utolsó egészségéről szóló bejegyzés óta volt két kólikája, az egyik nem is olyan rég. Tavaly télen a lucerna elfagyása miatt nem tudtuk (vagy nem volt értelme) kiengedni őt legelni, így nem tudta magát visszaszedni a tavasszal és onnantól kezdve kb. egyre inkább épült le. Elveszítette az izmait, a pérája beesett, a combjai nem értek össze. Igazából a napi 2 óra friss lucernán való legelés csak szinten tartotta. A nyáron egy picit talán mintha hízott volna, de aztán jött az utolsó kólika július közepén és utána pár napra rá vettem észre, hogy megint összeesett a kondija. A kólika miatt vártam pár napot a kiengedéssel, de aztán megint kijárhatott legelni, sokszor nem is a lucernát ette, „csak” a füvet.
Vasárnap, mikor bevittem a körkarámból a helyükre, vettem észre, hogy merevek a hátsó lábai, mereven lép velük, de nem igazán foglalkoztam vele. Feljöttem Pestre dolgozni és tanulni.
Kedden este apu is észrevette, hogy merevek a ló lábai. Szerdán kaptam a telefont, hogy el kell engednem Kristályt, mert reggel nem bírt felállni, hiába próbálta apu felállítani. Átvitték Reményt a körkarámba az árnyék alá, de őt nem tudták, így sűrűn figyelve rá megetették és megitatták, de továbbra sem bírt felállni. Felhívták az állatorvost, ő is azt mondta, hogy itt az idő, nincs értelme tovább szenvedni hagyni. Kértem, hogy éjszakára vigyék vissza hozzá Reményt, majd reggel, amikor jön a doki, vigyék át a körkarámba, hogy ne lássa az anyja elalvását. Így is történt. Amikor Remit visszavitték, rögtön odament ahhoz a helyhez, ahol Kristály utoljára feküdt, azóta pedig folyton őt keresi. Nyughelye a lucernásban lévő facsoport alatt van.
Köszönök mindent!
Gipsy’s Sweet L. – Kristály
1993.04.27 – 2020.09.10