Majd három hónapja vadásszuk Bogyi utódját – eddig sikertelenül.

Az első lendülettel – kívánságomra – angol szettert kerestünk, éppen volt is egy aktuális alom vadászó szülőktől, de miután felvettem a kapcsolatot a tenyésztővel és beszéltünk vagy fél órát, végül a tenyésztő nemet mondott a kiskutyaeladásra irányunkba. Az indok pedig az volt, hogy nem 100%-os a kerítés így félő, hogy a kutya elmegy és a vadászösztönök annyira dolgoznak benne, hogy messzire megy. Csalódottan vettem tudomásul, de nem adom fel, hogy egyszer lesz egy angol szetterem.

A kutyakeresés következő állomása az ír szetter volt, aminek a végén majdnem megvettünk egy kiskutyát, ám az utolsó pillanatban kiderült, hogy sajnos sérves a kicsi, így némi gondolkodást követően visszaléptünk. Ugyanis ennyi pénzért nem szerettünk volna egy műtéten átesett kiskutyát venni.

Felhívtuk még Tarzan tenyésztőjét is, akinél éppen volt egy alom, azonban én nem akartam még egy goldent, egy gyorsabb kutyára vágytam. Ennek ellenére Tarzant az egekig dícsértük. Végül addig vacilláltunk, hogy ha szerettünk volna, se tudtunk volna goldent elhozni, mert már elvitték őket.

Ezt követően annyira besűrűsödtek a mindennapi dolgok, hogy annyira nem élvezett prioritást a kiskutya keresés, illetve Tarzan sem volt annyira depis, mint Beni halálát követően. Mondjuk ebben az is segíthetett, hogy még volt vadászat, illetve a városba és a Szandrához is a lehetőségekhez mérten szinte mindig magammal vittem.

Szorgalmasan és reménnyel telve mentünk a vásárba februárban és márciusban is, azonban nem volt alkalmas kutya a kínálatban, ám a mai nappal ez nem így volt.

Végre megszületett a kis drágánk.

Előzmények

Na de kezdjük az elején, vagyis az előző kapcsolatos bejegyzést folytatva.

Szerencsére az időjárás és a körülmények kegyesek voltak egészen az ellésig, vagyis Remény (az utolsó hónapban már csak ő, Lujzit már nem engedtük ki) végig ki tudott menni a lucernára és a rozsra, mindkét növény pont a megfelelő nagyságú volt.

Bár a nem-ivászatot továbbra is folytatta, de ahogy egyre melegebbre fordult az idő, úgy ivott egyre többet, de mondjuk Lujzival összehasonlítva még mindig nem eleget. Próbálkoztam még az ízesítésekkel, de nem vált be semmi, így hát ráhagytam.

Az utolsó napig sétáltam vele majdnem minden délután / este, hogy mozgassam, volt, hogy Lujzival együtt.

Az összes lovas vemhességi kalkulátor szerint május 18. és június 2. között kellett volna megellenie, de túllépte az utolsó határidőt is.

Az utolsó két héten minden nap néztem a cicijét. A cici előtti terület az utolsó hónapban duzzadt meg, az ellés előtti két hétben a cicije is elkezdett változni, de nem nagyon. Az elmúlt pár napban kezdett megtellni, de nem olyan módon, mint ahogy azt a neten leírták: viaszos dugó az emlőn, feszült emlő. Csupán csak kitelt. Tegnapi állapotból még egy pár napot jósoltam volna neki.

Pénteken vettem Pesten egy Xiaomi kültéri kamerát, amely már amúgy is régóta tervben volt, viszont az ellés közeledtével egyre sürgetőbb lett. Még aznap fel is szereltük az istállóba, így mindkét ló beállójára ráláttam. Bár először kültérre akartam tenni, de mivel hetek óta már szalmával terítjük a beállót, így reméltem, hogy inkább bent fog megelleni, mint kint a homokban. A kamera úgy van beállítva, hogy értesítést küldjön a telefonomra, valahányszor mozgást érzékel, vagyis ha valamelyik ló bemegy vagy elmegy a beállóból és felvesz egy 10 mp-es videót.

Miután Benit eltemettük, Tarzan teljesen megzuhant, ami érthető is, hiszen ő már úgy érkezett hozzánk, hogy volt mellette másik kutya és most életében először egyedül maradt.

Szegényke egész nap csak feküdt, nem mozgott túl sokat. Lehetőségeimhez mérten próbáltam minél több időt vele tölteni (voltunk terepen, a szokásosnál többet labdáztam vele, gyakrabban kimentem hozzá megsimogatni, a megengedettnél többet lehetett bent a házban stb.), de nyilvánvaló volt, hogy kell mellé egy társ.

Nem volt mese, hamar elkezdtünk agyalni azon, hogy milyen kiskutyát hozzunk haza. Anyunak továbbra is a magyar vizsla volt a legnagyobb álma, nekem pedig az ausztrál juhászkutya volt a szimpatikus (Jn.-éknek aussiejuk van / volt, ott tetszett meg először a fajta, illetve Imi kistermetű aussieja, Pepsi is nagyon tetszik). Azonban anyu nem mert belevágni, mondván, hogy megeszi a csirkéket, én meg azzal érveltem, hogy hát Lady sem csinált semmit.

Én amúgy is tartózkodtam attól, hogy vizslát hozzunk haza, mivel abból előbb-utóbb vadászkutyát nevelünk, azonban én nem akartam Tarzantól elvenni a vadászat lehetőségét és el akartam kerülni azt a szituációt, hogy a vadászat reggelén arról kelljen dönteni, hogy vajon melyik kutya jöjjön velünk. Tarzan a mi vadászkutyánk és kész.

Húztuk-nyúztuk egymást, nem jutottunk dűlőre, közben anyu megtudta, hogy az egyik ügyfélnél született vadász vizsla kantól és vizsla szukától kiskutya, ám az ügyfél eladta az almot egy kiképző családnak, ezért hozzá irányítottak minket.

Múlt hét szerdán végül elmentünk megnézni a kiskutyákat. Odafelé megbeszéltük, hogy elsősorban kan kiskutyát nézünk, hiszen Tarzan is kan kutya és nem szeretnénk lány kutyával bajlódni.

Évekkel ezelőtt, mikor még B. Szilvinél lovagoltam, az egyik nyáron a táborban egy fjord pónin ültem és rajta ugrattam először komolyabbat. Emlékszem, hogy egyedül alattam ment normálisan és erre nagyon büszke voltam. Akkor szerettem bele a fajtába.

Ám van még egy kedvenc fajtám, mégpedig a haflingi. Cukik, különlegesek, nyugisak, gyerekek mellé is való (ami fontos szempont).

Még a nyáron beléptem Fb-n mindkét fajta csoportjába. Először csak olvasgattam a bejegyzéseket, ki milyen élményt oszt meg és nem egyszer olvastam beszámolókat a fjordok makacsságáról. E miatt billent a mérleg a haflingi felé, de csak úgy, hogy „egyszer majd, ha veszünk lovat”. (Ez nem jelenti azt, hogy továbbra sincs bakancslistámon a norvég fajta.)

Akkor még nem tudtam, hogy ez a téma már a közeljövőben aktuális lesz, hiszen szeptember elején Krist sajnos elpusztult.

Tudtuk, hogy szeretnénk Remény mellé lovat, hogy ne legyen egyedül. Persze voltak keresési kritériumok: ne legyen 160 cm-nél magasabb, nagyon minimum 6, de inkább 8-10 éves lovat szerettem volna, de semmiképp nem csikót. Fajtája mindegy volt, olyan szempontból, hogy hobbi lónak jó legyen. El is kezdtem keresgélni a lovasok.hu-n, hafikat is nézegettem, egy csomó volt fent, de egyik sem fogott meg igazán. Fjordokat, pláne jó vérvonalút, meg ugye köztudottan nagyon nehéz az országban eladót találni. A csoportokban is voltak mindkét helyen eladó lovak (a fjordoknál jóval ritkábban). Néha, amelyik hirdetés megtetszett, azt átküldtem anyunak is üzenetben, de sorra nemet mondott. Így hát el is engedtem a témát, úgy voltam vele, hogy majd egyszer, ha szembejön.

A megbeszéltek szerint reggel elindultunk a kutyáért, ám ekkor még nem volt biztosra eldöntve, hogy kant vagy szukát hozunk-e haza.

Meg is érkeztünk és Sz. kihozta a két kant, akik közül lehetett választani, így rögtön el lett döntve, hogy még egy kan kutyánk lesz. Az egyik kutyusnak kicsit rövidebb szőre volt és picikét kisebb a másiknál, a másik pedig jó húsban levő kis borzaska volt. Mind a kettő egyformán odajött hozzánk, simogattuk őket, próbáltuk eldönteni, hogy melyik legyen. Aztán apu elkezdett tapsolni, mintegy imitálva a hirtelen zajokat, mint a puskalövés és borzaska egy kicsivel jobban vizsgázott, mint a másik, úgyhogy ez alapján őt választottuk. A kutyussal együtt kaptunk kicsi tápot és fagyasztott husit, meg persze az oltási könyvét. Én az ölemben fogtam, így indultunk haza.

Hónapokkal Lady halála előtt elkezdtünk arról beszélgetni, hogy milyen kutyánk legyen következőleg. Több fajta is szóba került, mint a golden retriever, a border collie és az angol szetter (az én részemről), magyar vizsla (anyu szeretné), illetve a moszkvai őrkutya (apu szeretne ilyet, de több ponton is elbukik).

Aztán novemberben Lady elpusztult, így hamar sürgőssé vált a dolog, mivel Beni nem egy ugatós kutya, illetve mióta egyedül maradt, elég sokszor „félre” ugatott (nem jött senki, vadak sem voltak, valószínűleg a másik tanyában elő kutyákkal kommunikált), ami elég bosszantó volt. Viszont még mindig nem döntöttünk a fajtáról.

December utolsó vadászatánál az egyik vadásztól csak úgy mellékesen megkérdeztem, hogy tud-e vadászatra tenyésztett goldi kiskutyát, aztán mondta hogy tud, de inkább Ausztriában és 1200€-ért. Egy kicsit meglepődtem, ugyanis Ladyt anno a bőven a töredékéért vettem tenyésztőtől.

Otthon vitattuk a dolgot, megéri, nem éri… Én egyet szerettem volna: ne szaporítótól vegyünk kutyát.