Az első tüzelés alatt eldöntettük, hogy januárban, még mielőtt sorra kerülne a tavaszi tüzelésre, szeretnénk őt ivartalanítani. Mivel ő nem törzskönyves kutyus, így sajnos ha szeretnék, se tudnék vele esetleg versenyekre menni, akármilyen tehetséges (és úgy néz ki, hogy nagyon is az).

Szóval január utolsó előtti hétfőjén hát bementem BT doki rendelőjébe és kértem egy időpontot a műtétre, amit mára kaptunk meg azzal az utasítással, hogy ma már nem ehet és reggel 5-től nem ihat.

Úgy beszéltük meg, hogy reggel fél 9-re viszem be a kutyát és majd délután megyek érte. Így is történt, reggel bevittük apuval a kutyát, rögtön át is vették, betettük egy szállítódobozba, aláírtam a műtéti szerződést, és mivel nem töltöttem ki a chip helyét (mivel nem volt a kutyának), így megegyeztünk, hogy akkor egy lendülettel kapja meg a chipet is. Nem töltöttem a dokinál 10 percet, már végeztünk is.

Egész nap láttam a Tarzanon, hogy keresi Bogyit, pláne mikor a fenti házból jöttem ki. A nap során játszottam Tarzannal (buborékot fújtam neki), illetve kicsit gyakoroltunk is, a szitunak köszönhetően újra teljes mértékben tudtam rá figyelni.

Délután fél 6 után mentünk a kutyáért, aki nagy boldogan jött elő, lábán (az infúzió helyén) és a hasán egy-egy kötéssel. Kifizettem a műtétet, majd megbeszéltük, hogy vasárnap visszemegyünk kontrollra (viszont így lemaradok a vadászat elejéről).

Itthon a lábán lévő kötést rögtön letépte, a hasán lévő meg az idő során fokozatosan elcsúszott. Este átkötöttem a hasán lévő sebet (a nyárról még maradt kötszer), mert már annyira elcsúszott. Mivel lefekvéskor láttam, hogy fájdalmasan fekszik le, így előkerestem a nyári műtétből maradt fájdalomcsillapítót és gyomorvédőt és egy kis sajttal beadtam neki.

Ahogy az egy éves kori összefoglalóban leírtam, úgy beszéltük itthon, hogy kivisszük őt az idény első fácánvadászatára, megnézzük, hogy viszonyul a dolgokhoz.

Volt egy kicsi ellenérzésem a dologgal szemben, hogy a nulláról kell kezdeni mindent, és megint bénázni fogunk, és valahogy nem voltam rá készen. De valamikor el kell kezdeni és lehetőleg minél hamarabb.

Úgyhogy nem volt mese, reggel betettük Bogyit a kocsiba (szó szerint), Tarzan pedig beugrott, ahogy szokott.

Miután bevásároltunk reggeliből, elautóztunk a szokásos találkozó helyhez, a vadásztelephez (ház még nincs), ahol találkoztunk a többiekkel. Az év első vadászatához híven elég kevesen voltunk, aminek én örültem, hiszen így csak kevés ember várt ránk, ha esetleg Bogyi elmegy, vagy bármi történik.

Az eligazítás után először a város déli részére mentünk, ahol csöndes kiszállás után (hogy ne ijesszük fel a madarakat), elővettük a kutyákat, én pórázra fogtam Bogyót, apu pedig Tarzanra tette fel az elektromos nyakörvet, majd meghallgattuk az első hajtás eligazítását.

A főút közelsége miatt fordított hajtást csináltunk, vagyis mi kutyások (összesen négy (Balu, Bársony, Bora és Tarzan) és fél (Bogyi) kutyánk volt) voltunk a leállók kiegészülve két puskás leállóval, a többiek pedig a fácánokat hajtották az akácsarjban.

Felállás során figyeltem arra, hogy ne kerüljek apuék mellé, hogy ne keverjem Tarzant össze, így K. és Bora volt közöttünk. K.-val beszélgettem, miközben a többiekre vártunk, közben fél szemmel Bogyit és Tarzant lestem. Őszintén szólva izgultam, ugyanis a vadászat előtt ugye nem csináltunk lövés tesztet, így fogalmam sem volt, hogy Bogyi mit szól a hangos zajhoz. Az első hajtás során csupán messze dördült el tőlünk a fegyver, ez Bogyit nem is hatotta meg, ennek ellenére persze dicsértem. Fél szemmel azért láttam, hogy apunál Tarzan tiszta rosszul volt, hogy nem ő hajthatja fel a madarakat, de ügyesen apu lába mellett maradt, csupán egyszer-kétszer ugrott fel, pördült egyet, majd ült vissza a helyére.

És mennyi minden van már a háta mögött. De nagy harcos.

Lelkes, mindenben benne van, imádja, ha foglalkoznak vele, nagyon okos (bár ezt az oldalát nem mindig mutatja meg, de tudom, hogy tudja). Lelkesen jön velünk terepre már kb. a kezdetektől fogva. Imád labdázni, felváltva hozza Tarzannal a labdát.

Házban alvás

Mikor áprilisban megjött, nagyon gyorsan beszokott, mind a tanyába, mind a házba. Ugyanis az elején, hogy ne vesszen el, éjszakánként beengedtük a házba és az én vagy apum ágyában alhatott. Ez odáig fajult, hogy megtanulta kinyitni a befelé nyíló bejárati ajtót, ami addig volt jó, amíg nem akart kijönni, mert kifelé már nem tudta megoldani a kijutást, ezért szétharapta és szétkarmolta az ajtót. Hupsz. Ezért hát elkezdtük felhúzni a kilincset, mert azt már nem tudta lenyomni. Ekkor viszont megtanult a vadászházon keresztül bejárni a házba, így arra az ajtóra került egy-egy kampó – kívül is és belül is.

Egyébként amikor egyedül hagytuk a házban, hiába aludt mélyen és felkelve egyedül érezte magát, akkor teljesen bepánikolt és mindenáron ki akart jutni. Ezt oda tudom eredeztetni, hogy amikor megjött hozzánk áprilisban, azon a hétvégén el kellett mennünk Kaposvárra a konzultáció miatt és bezártuk őt a kemecésbe, ami elég rosszul érinthette őt. Szerencsére ma már nincs baj, sőt szerintem az nyugtatta meg őt, hogy megtanulta belülről is kinyitni az ajtót, sőt az elmúlt hónapban a hidegben volt, hogy kiszolgálta magát, és ha nem mentünk fel időben (vagyis a szokásos 6-8 között), akkor kiszolgálta magát és ő maga ment be a melegre.

Drága szőkém.

Annyi bejegyzéssel le vagyok maradva vele kapcsolatban jelen pillanatban, főleg vadászati témában. Nagyon bízom benne, hogy előbb-utóbb sikerül majd pótolni.

Egy szó jut róla eszembe: lelkes. Lelkes, ha lovagolni megyünk, lelkes, ha azt mondom neki, hogy “Keresd!”, lelkes, ha labdát fogok a kezembe, lelkes, ha a kocsihoz megyek, akkor meg pláne, ha be is engedem őt egy-egy alkalommal a csomagtartóba (a RAV-ban ugye egyterű). És akkor is lelkes, ha vizet lát. Ilyenkor teljesen megállíthatatlan, akár a 0 fok közeli hidegben is.

Őszintén, e bejegyzés megírása előtt nem olvastam, mit írtam az 1 éves kori bejegyzésbe, 2 éves korit meg nem írtam, szóval ez most két éves összefoglaló lesz.

Vadászat.

Vadászatokon is nagyon ügyes, sokan dicsérik már. A mostani idény nyúl vadászatain ugye többször volt apuval és vele is tök jól működött, egyetlen hibája, hogy az első fegyverdördülés után beugrik apu elé, ami megakadályozza, hogy esetleg apu másodjára is rálőjön a nyúlra. Most ezen dolgozunk, hogy erről leszokjon. Már egész ígéretes.

Egész sok parancsszót tud már vadászatokon: az alap Lábhoz! (Ilyenkor izgalmában pördül egyet és a lábam mellé ugrik), Lassan! (Ezt akkor használom, amikor nem szabad nagyon előre mennie, illetve az első idényében, amikor még pórázon volt, akkor azért használtam, hogy ne húzzon őrült módjára, pláne amikor pl. árkot kellett mászni és nem örültem volna, ha leránt), Lefelé! (Árokba, csatornába le, a víz szélére, de van amikor bemegy a vízbe – az ő döntése), Befelé! (Bokorba, susnyásba, erdőbe, stb. nehezen áthatolható részbe), Vízbe! (Nyilvánvaló, akár pocsolyába is), Gyere vissza! (Kb. A Lábhoz!-al egyenértékű, annál kicsit lazább, ilyenkor kötelező visszajönnie a közvetlen közelembe, nem feltétlen a lábam mellé. Az ő érdekében használom, veszélyes helyzetek elkerülésére, illetve, hogy ne barmolja szét a hajtást, mert pl. Nagyon előre megy).

Tegnap délután már nem volt minden rendben a kutyával. Csak ült az ágyán, reszketett, nem nagyon reagált, ha hívtam. Délután befektettem apu ágyába és bekapcsoltam rá a hátmelegítőt, illetve ráterítettem a takaróját és csak így volt „jól”. Aludt is egyet.

Este ugyan ez: ült az ágyán, majdnem bebólintott. Felhívtam az én ágyamra, hátha jobban érzi magát tőle (most már nem nagyon engedem neki, mert letol az ágyról), de láttam rajta, hogy nem jobb. Nem akart elfeküdni, csak ült az ágyban, így hát visszaküldtem a helyére.

Ma egész nap nyomott volt a kutya. Nem jött utánam, köhécselt. Anyu engedélyével beengedtük az irodába a melegre. Reszketett a 21 fokos melegben és ülve majdnem bebólintott. Végül a polár lótakarót terítettem le neki a földre, arra le tudott feküdni, hátára pedig megkapta a takaróját. Egyikünknek sem tetszett a kutya lassúsága, érdektelensége illetve a köhögése. Továbbá a pupillái tányérnyiak voltak még a fényben is.

Családilag megegyeztünk, hogy amint kinyit, irány a doki.

Fél négyig fél óránként leültem mellé megsimogatni, átdörgölni, illetve letuszkoltam rajta 25 ml vizet fecskendővel, mivel egész nap nem ivott, illetve még egy kicsit Béres cseppel felkeverve.

Fél négykor végül felkerekedtünk apuval és elmentünk ahhoz a dokihoz, akihez Tarzant tavaly elvittük. A városban már jóval élénkebb volt a kutya, minden érdekelte, majdnem mondtam apunak, hogy nincs ennek a kutyának semmi baja, menjünk haza.

Nem csak nekem telt izgalmasan a nyaram, hanem a szüleimé is.

Történt ugyanis, hogy én hétfőn kirepültem Amerikába, és azon a pénteken (június 17-én) pedig apu elütötte a fél éves kiskutyát. Ugyanaz a vonyítás, mint Beninél, ugyanaz az, vagy nagyobb ijedelem, hogy már megint. Pláne mert nem voltam otthon.

Úgy volt, hogy apuék sietve indultak el a kocsival, a kiskutya meg az autó alatt aludt és apuék siettükben nem néztek be a kocsi alá, mint korábban és elindulva apuék érezték is a döccenést, ahogy átmentek a kutyán.

Újraszervezés, rögtön vitték is a kutyát az állatorvosi rendelőbe Imiékhez és erősen reménykedtek, hogy nem tört el Bogyó gerince. A röntgen után kiderült, hogy szerencsére nem történt gerinctörés, ellenben a bal hátsó lába eltörött közvetlen a csánkja felett (pontosabban a sípcsontja, közvetlenül a lábtőcsontok felett). BT doktornő nem vállalta az operációt, lévén a féléves kutya még növésben van. Annyit csinált „csak” jobb híján, hogy bekötötte Bogyi lábát, hogy lehetőleg minél kevesebb elmozdulás legyen a csontjaiban.

Ekkor elkezdődött a telefonálgatás és Szegeden találtak is egy állatorvost, aki kedd délelőttre elvállalta Bogyi műtétét.

Kedden reggel szólt a doktor asszisztense, hogy el se induljanak anyuék Bogyóval Szegedre, mert a doktor eltörte a bokáját. Így hát újabb telefonálgatás kezdődött, ezúttal már a főváros irányába.

Az egyik klinika nem vállalta, mert még növésben volt, a másik vissza sem szólt, végül az Állatorvostudományi Egyetem egyik professzora vállalta el másnapra.