Egyszer csak szólt ismerős, hogy kimentek a lovak a külső kapun kívülre. Ez két okból is veszélyes lehet. Egyik, hogy zavarhatják a forgalmat, ami külterület lévén nem épp a leglassabb és innen jön a másik probléma, hogy simán elüthetik a lovakat.

Oké, elindulok kifelé, mindkét kutya jön velem. Kiérek a kinti kapuhoz a lovak elimdulnak a b.telep felé, de a sarkon megálltak. Közeledek hozzájuk, erre elimdulnak tovább a földesúton. Itt már kezdtem mérges lenni. Megyek tovább utánuk, csak két lófeneket láttam magam előtt, akik éppen elügettek. Futok-sietek utánuk, közben hívom aput, hogy jöjjön utánam, nekem evidens volt, hogy kocsival. Na erre ő inkább átvágott gyalog az erdőn én meg azt hittem, sírógörcsöt kapok az idegtől. Visszaküldtem aput, mentem tovább a lovak után, akik időközben megálltak, sőt Lujzi elindult felém. Már kezdtem megörülni, de az öröm túl korainak bizonyult, ugyanis Remi gondolt egyet és elügetett a másik irányba. Lujzi persze utána. Felfújtam magam és mentem utánuk.

Nos, lényegében megcsináltuk az alap kört, kb. végig úgy, hogy két távolodó lósegget láttam magam előtt. Visszafelé szakaszon pedig már egyáltalán nem is láttam őket, úgyhogy a mérgelődés mellett elkezdtem aggódni is, hogy vajon hova tűnhettek.

Apu végül a kör háromnegyed részénél ért utol az autóval és vett fel. Mentünk vissza a tanya felé és amikor a kinti legelő sarkához értünk, akkor láttam meg a lovakat, akik vígan legelték a friss füvet.

Kiugrottam a kocsiból és Remit vezetve visszavittem a két leizzadt lovat a karámba, fogadkozva közben, hogy egy ideig nem lesznek kiengedve.

Az este, miután levezettem Lujzit a futóról és vezettem a helyére, volt egy kis összerúgás, melyből hátrafordulva csak annyit láttam, hogy Tarzan (aki szokás szerint közvetlen mögötte jött utánunk) farkát behúzva, sántítva rohan el. Az még mindig tisztázatlan, hogy Lujzi a kutya miatt rúgott-e ki, vagy Remény miatt.

Másnap reggelre széttörték a közöttük levő karám felső elemét. Harmadnap reggelre pedig tovább folytatták és a középsőt is eltörve Lujzi átment Reményhez, onnan pedig kiszökött, lévén Remi karámja keresztben kicsit foghíjas volt. Reggel apu a karám körül találta őt, de szerencsére simán meg tudta fogni és visszavitte a csikót a helyére. A két rúd és Remi karámjának hiányzó részei mind pótolva lettek.

Másnap kivittem őt a körkarámba, de nem volt túl sok értelme, mert Remi érdekelte, rám nem nagyon figyelt. Pici hajtás után vissza is vittem őt a helyére.

Mikor a következő hétfőn ráírtam M.-ra sajnos azt a hírt kaptam tőle, hogy a hétvégén megrúgta egy ló, így nem tudta felhívni a dokit. Így hát a kezembe vettem a dolgot, kértem A.-tól egy telefonszámot, amin érdeklődni tudok a mén felől. Meg is kaptam P. D. számát és megerősített minket abban, hogy a ló elérhető, viszont amelyik héten versenye van, nem ad spermát.

Szerdán felhívott M. aki közben beszélt Zordon dokijával és ő is ugyanezeket az infokat mondta, e mellett felkészített arra, hogy kell egy B tervnek is lenni arra az esetre, ha Remény úgy sárlik, hogy Zordon a versenye miatt mégsem lenne elérhető. Ez a B terv pedig Príma lesz. Megbeszéltük még azt is, hogy csütörtökön amellett, hogy felhívja Prímához tartozó kapcsolatot, kijön megnézni, hogy hogy áll Remény ciklusa és ettől függően megbeszéljük, hogy mi a további teendő (marad a ló, vagy átmegyek vele T.-ra).

A csütörtök végül péntek reggelre csúszott át.

Péntek délelőtt meg is jött M. Apu (mint erős ember) megfogta Remit, M. pedig rakott rá egy pipát, aztán helyre toltuk a módosított karámajtóhoz (a felső rudat betettük legalulra, hogy ne tudjon esetleg kirúgni a ló. Apu fogta Remény fejét, én a mellső lábát emeltem fel, M. pedig kívülről ultrahangozott. Megállapítása szerint Remi épp köztes állapotban van, mintha nem akarna sem előre sem hátra haladni, így közös megegyezéssel kapott egy hormoninjekciót.

Annak ellenére, hogy sokan kérdezték tőlünk, hogy tervezünk-e csikót, és tavaly direkt megegyeztünk családilag, hogy idén fedeztetünk, ebben az évben is viszonylag későn, májusban „ébredtünk” fel a témát illetően.

Mindenek előtt, mielőtt nekiállnánk Reményt „zaklatni” a témával kapcsolatban, meg akartuk nézni, hogy milyen lehetőségeink vannak fedezőmének terén és ha lehet akkor beszélni a ménekhez tartozó tulajjal / állatorvossal / akárkivel, hogy nincs akadálya annak, hogy spermát adjon a ló vagy hogy fedeztetésre fogadja Reményt.

Sajnos a tavalyi lehetőség, El Corlensky idén már nem fedez, így másik fedezőmént voltunk kénytelenek keresni.

Elsősorban kisbérit szerettem volna apának, találtam is egyet a „közelben”, ő Széplak Vezér, akit Bugacon állítottak fel. Miután beszéltem az ottani illetékessel, június első szerdáján el is mentünk megnézni Vezért. Ahogy a fajta honlapján is írták, ő egy rámás, magas (nekem túl magas) sárga mén. A gond ott kezdődött, hogy át kéne vinni a Reményt a ménhez, ugyanis kizárólag természetes úton fedez, vagyis nem ad spermát. Nyilván kicsit túlreagálom, de a futóval kapcsolatos probléma még mindig fennáll és nem éppen fedeztetés előtt akarom ezt megoldani. Végül abban maradtunk, hogy felhívjuk, ha döntésre jutunk.

A másik lehetőség a Mezőhegyesi Ménesbirtokon felállított lovak közül került elő, mégpedig a 2017-es születésű, szürke magyar sportló Nestor-M, aki az idei ménvizsga győztese volt. Viszont ismerősünk, A. ott fedeztette a kancáit és sajnos neki nem volt pozitív tapasztalata a lóval fedeztetési szempontból.

Ám amikor A. nálunk volt, súgott újabb két lovat. Egyik közülük Zordon, a másik pedig Príma.

Kimegyek a lovakhoz, hogy megnézzem őket, mert egyikőjüket sem láttam a konyhából belátható részen, sem a karámban, sem a beállóban. Mindketten fekszenek a beálló előtt. Napoznak, pihennek. Körülöttük galambok kisebb csapata hol felrepül, hol a földön csipeget. Odaülök Remény lábaihoz, nekidőlök a hasának és nyugtatólag simogatom. A nap kellemesen, álmosítóan melegít. Néha odahajol hozzám, megszagolja kinyúló kezemet, lábaimat. Így vagyunk egy ideig, míg meg nem unja és felkel. Én is felállok és átmegyek Kristályhoz. Mellé ülök és nekidőlök, ahogy előzőleg Reminek. Simogatom, pihenek, figyelem a lélegzetvételeit. Közben Remi a hátunk mögül a hajamat és az ujjaimat piszkálja. Néha megcirógatom az orrát, megpuszilom őt. Melegszem, pihenek, élvezem a pillanatot. Krist picit megrezzen, mert Tarzan megtalált minket. Odahívom magamhoz és az ölembe húzom, hátha lenyugszik (esélytelen). Felváltva simogatom a lovat és a kutyát. Pár perccel később Beni is jön, de ő nem foglalkozik velünk, szalad tovább. Kiabálásomra apu is kijön, Remi felé tart a hátunk mögül. Apu előkészíti a telefont a fényképezéshez, de Kristály pont most unja meg a helyzetet, így végül ő is föláll mögöttem és ezzel megtörik a varázslat.

Azért egy képet sikerült lőni.

10 éve született. 10 éve tanulunk egymástól. 10 éve küzdünk egymással. 10 éve az életem része.

Őszintén szólva, amikor megszületett, akkor még nagyon gyerek voltam és még bőven nem értem meg úgy egyáltalán a lótartásra (annak ellenére, hogy akkor már két és fél éve nálunk volt Kristály), nemhogy egy csikónevelésre. Az első években főként a szerencsének és a jó-időben-jó-helyen levésnek köszönhető, hogy Remi pozitív értelemben lett olyan, amilyen, de pont az éretlenségem és a tapasztalatlanságom miatt lett bizonyos helyzetekben nehezen kezelhető.

Az első ilyen negatívum rögtön a kötőfék viselésénél jött elő, ugyanis nem csatoltuk be elég szorosra, így egy fejmozdulattal simán ledobta magáról, amit meg is tanult. Kötőfék nélkül nem lehetett megfogni, aztán úgy tudta két felnőtt (tapasztalatlan apu és egy külsős lovas ismerős, míg én hátul izgultam) felrakni, hogy betereltük őt a beállóba és konkrétan sarokba szorítottuk. Ma már persze semmi probléma a kötőfékezéssel.

A kötőfékhez szorosan kapcsolódik a kikötés és a vezethetőség is, amit szintén sikerült elrontani. Eleve az volt a baj, hogy én küzdöttem vele a magam 50 kilójával, nem pedig mondjuk apum. Már nem emlékszem, hogy a kikötés végül hogy oldódott meg, de az elején kb. kitépte a karám rúdját, nem egyszer kellett vezetőszárat venni, mert eltépte a karabinert, ma már viszont akár órákig is magára hagyhatnám. Az első éveiben a vezetés katasztrófa volt, mindig megelőzött, nem volt rám tekintettel, nem egyszer rám lépett, finoman terelgetett, ami egyértelműen a dominálást jelezte felém, holott ezt akkor nem vettem észre, csak „követtem” a lovat. Aztán 2016-ban volt szerencsénk eljutni Cs. Csilla Monty kurzusára, és ez alapjaiban változtatta meg a kapcsolatunkat.