Felnyergeltem Kristet és úgy találomra elindultam a kövesút mentén. Beni is jött utánunk, aminek kevésbé örültem, hiszen ez eléggé lekorlátozta, hogy merre menjek, ezért úgy döntöttem, hogy mivel elég régen voltam már az olajtelep felé, hát gyerünk, nézzük meg, mi a helyzet arra.

Mikor odaértünk, felmentem az egyetlen dobra, amire fel szoktunk menni, hiszen nem túl meredek és nem is túl magas. Csak mert féltem Krist lábait. Dombozás után kiértünk a nagyon süppedős útra, ahol egy vizsla jött szembe velünk. Kicsit megijedtem, hogy nehogy harapós legyen, de amíg Beni lefoglalta őt, addig Kristtel gyorsan továbbiszkoltunk a telep felé. A két erdő közötti úton patanyomokat észleltem, így egy hírtelen döntéssel továbbindultam a kövesúton túlra – amerre még nem voltunk.

Krist az egyik tanyánál hirtelen nagyon érdeklődve nézett az udvar felé, én meg karámot láttam a kerítés előtt, ezért úgy gondoltam, hogy megnézzük milyen hely is az. Elmentünk a kerítés mellett. Bent egy bácsika etette éppen a kutyáját. Odaköszöntem neki, amiből végül beszélgetés lett és kiderült, hogy anyuék ismerik egymást, sőt nem is olyan rég voltak nálunk. Beszélgettünk vagy fél órát, mielőtt továbbindultam.

Mentünk tovább, már nagyon hazafelé akartam menni. Telefonon néztem a térképet, hol lehet balra fordulni. Aztán megérkeztünk az elágazáshoz. Szép hely volt, Beni is élvezte, Krist meg ment, mint az őrült. Átmentünk a kövesúton, közben meg-megnézegettem a térképet, hogy jó helyen járunk-e, mikor kell lefordulni. Egy telepített nyárfaerdő utáni nagy fa- és bokorcsoportból majdnem nem jöttem ki, de aztán mégis sikerült és folytattuk tovább az utunkat. Az egyik részen, ahol rendes földes utat jelzett a térkép, teljesen ellepte a visszanőtt fasarjak, de Krist ügyesen utat tört magának. Két helyen vadászles mellett mentünk el. Volt ott minden: a les, szénaetető, itatómedence, vályú, de mindez üres volt, gondolom majd télre feltöltik.

Miután kiértünk a keresztező útra, onnantól hazáig ismerős volt a táj.

Utólag néztem vissza, hogy pontosan merre is jártam, és akkor jöttem rá, hogy ha nem ott fordulok balra, ahol fordultam, hanem egyel vagy kettővel „később”, akkor a másik faluba / városba (?) érünk. Az út, (a beszélgetési időt nem számítva) két órás volt és összesen 19 km-t mentünk.

Pénteken Zsófi kettő körül érkezett meg busszal. Hazajöttünk, beszélgettünk, majd később, öt óra környékén neki is álltunk nyergelni. Ő már tökéletesen tudta a dolgát, így nem is kellett nagyon segítenem neki, csak a hevedercsatolásnál (hogy jó helyen legyen a nyereg) és húzásnál. Én addig gyorsan felnyergeltem Remit. Nem mentünk nagyot, egy "kisebb" kört kerültünk. A hosszabb szakaszokon ment a vágta gőzerővel, a csikó nagyon belehúzott. Aztán, ha már a Latyak tanyánál jártunk, úgy gondoltam, hogy akkor egye fene, pótoljuk be, ami a múltkor elmaradt: Remit átvezetni a hidakon. Nem volt semmi gond. Aztán az öreg M.-ék tanyájára fordulva Remi valamitől elkezdett hisztizni: dobálta az elejét, forgolódott. Továbbmentünk, nem úgy van az, hogy egy kis dobálózás, azt farokfelvágva rohanunk haza.

Olvass tovább!

Valójában Neki nincs külön tag, hiszen ő nem konkrétan a saját kutyám, de mivel ő is a tanyán él, ezért illik írnom most róla egy sort.
Ma ugyanis ő is elpusztult.
Ég Veled!
Sziszi – 2006 (?) – 2014.07.20

Már több mint egy hónapja van nálunk egy kicsi vakarcs. Hogy hogyan került hozzánk, az kész rejtély. Ugyanis nálunk nincs nőstény macska. Mi csak úgy tartjuk, hogy a gólya pottyantotta ide. Kb. egy hónapos lehetett akkor, amikor a füstölő mögött hangosan kiabált és megtaláltuk. Éppen hogy csak ki voltak nőve a szemfogacskái. Akkor még fecskendővel próbáltam beléerőltetni először egy kis macskatejet, majd napról napra egyre több tehéntejet kapott helyette, míg végül elfogyott a macskatej. Fokozatosan kapott először párizsit, májkrémet. Lassan már jobb kaját evett, mint én. Végül egyik pillanatról a másikra átállítottam a tálkából evést mondván, hogy nincs nekem erre időm. Meg már elég nagy is volt ehhez. Most már csak konzervet eszik. Néhanapján kap tejet, meg párizsit esetleg szalonnát.

A nyugis kis töltöttkáposztábavalóból húsgombócból egy támadós kisvakarcs cseperedett. Orvul támad, legyen az a kezem vagy a lábam, sőt bárkinek a lába. Viszont mikor négy nap után hazajöttem egy kirándulásból, dorombolt. Ez a legnagyobb visszaigazolás annak, hogy azért még is szeret a kis hülye. Remélem nagyobb korára kinövi a támadós szokását, mert volt, mikor úgy nézett ki miatta a kezem, mintha vagdosnám.

Kinézetre piszkos fekete, félhosszú szőrű macska, a szügyén van egy fehér tűzés. Szeme még kismacskásan kék, de már kezd átváltozni a zöld felé.

Becsületes neve Szederke, de én csak Daginak hívom. De néha előfordul a Dögi is.

Egy elhatározás, egy kis egyeztetés és egy ló kellett. Ma sort kerítettünk Lia lóra üléséhez. Természetesen Kristre ült fel. Felnyergeltem, Lia felült és kivezettem őket a tároló elé. Mondtam neki, hogy addig nem fogom leengedni a lóról, amíg rá nem kap az ügetés ízére. Lépésben megcsináltattam vele az összes szokásos feladatot, amit az első alkalommal lovon levőkkel szoktam: malomkörzés, bokaérintés, ló tarkójának és farának érintése stb. Aztán megmutattam neki a szárfogást, amire igazából nem is volt szüksége még, hiszen ügetéshez a nyerget kell fogni. Nos, megtettek egy jó pár kört, mire egyszer csak ráérzett és egy két ütemet sikerült tartani. Erre egy kis lépést mondtam, hogy bár nem tudatosan, de valahogy raktározódjon a dolog. Aztán megint ügetés. Alkalmanként, mikor már Lia elfáradt a nagy igyekezetben, tettek pár kör lépést, aztán kezdtük elölről. Azt hiszem a végére, az első alkalomhoz képest eléggé jól ment neki. Befejezésül kimentünk a bekötőre – immáron ő vezette Kristet, vagyis az ő kezében voltak a szárak. Remélem neki nem egy egy-két alkalmas móka lesz, hanem megszereti és belevág.

Ma kivittem Kristet futószárazni a tároló elé, ugyanis holnap jön az uncsitesóm, és mert Krist régen volt egyáltalán futószárazva, és fel akartam eleveníteni mindkettőnk számára a dolgokat. Minden oké volt, amíg bal kézre ment sőt… Egy alkalommal megpróbáltam megállítani a körön – ami eddig nem ment, sosem állt meg. És tádáámm: megállt. Mondjuk, nem tudom honnan tanulta és mikor, de csak tudja. Jó hír. Aztán átállítottam a másik kézre. Na, ez már katasztrófa volt. Mindent tökéletesen csinált, azzal nem is volt baj, csakhogy mindig kifelé húzott, és ha nem vigyáztam, simán neki ment volna a fának. Meg úgy az egész ügetése nem volt normális. Meg is ijedtem, ugyanis régóta él bennem az a gyanú, hogy az egyik szemére kezd nem jól látni, csak még nem tudom meghatározni, hogy melyikre nem, ugyanis egyszer oké, másszor nem. Mindegy is, tettem egy próbát, és az eddigiekkel ellentétben nem a külső zablába kapcsoltam a szárat, hanem a belsőre, mondván így mit csinál. Nos, így nem volt semmi baj. Akkor meg azt nem értem, hogy sokan futószárazásnál miért a belső zablán átvezetve a külső zablára csatolják a szárat. Mert nekem ezzel a módszerrel mindkét ló megzavarodik, és nem azt csinálja, amit kérek. Ha meg a belsőre kapcsolom a futószárat, akkor meg az egész kantár fog durván elcsúszni, ha meg kapicánt használok, akkor meg az is inkább a külső zablát húzza, mint a belsőt. Szóval tippem sincs, mit kellene csinálni. Ha pedig a belső zablakarikán átbújtatva a tarkón átvezetem, és úgy kapcsolom rá a külső zablára, az sem jó módszer. Nem tudom, majd valakit megkérdezek ezügyben.