Kimegyek a lovakhoz, hogy megnézzem őket, mert egyikőjüket sem láttam a konyhából belátható részen, sem a karámban, sem a beállóban. Mindketten fekszenek a beálló előtt. Napoznak, pihennek. Körülöttük galambok kisebb csapata hol felrepül, hol a földön csipeget. Odaülök Remény lábaihoz, nekidőlök a hasának és nyugtatólag simogatom. A nap kellemesen, álmosítóan melegít. Néha odahajol hozzám, megszagolja kinyúló kezemet, lábaimat. Így vagyunk egy ideig, míg meg nem unja és felkel. Én is felállok és átmegyek Kristályhoz. Mellé ülök és nekidőlök, ahogy előzőleg Reminek. Simogatom, pihenek, figyelem a lélegzetvételeit. Közben Remi a hátunk mögül a hajamat és az ujjaimat piszkálja. Néha megcirógatom az orrát, megpuszilom őt. Melegszem, pihenek, élvezem a pillanatot. Krist picit megrezzen, mert Tarzan megtalált minket. Odahívom magamhoz és az ölembe húzom, hátha lenyugszik (esélytelen). Felváltva simogatom a lovat és a kutyát. Pár perccel később Beni is jön, de ő nem foglalkozik velünk, szalad tovább. Kiabálásomra apu is kijön, Remi felé tart a hátunk mögül. Apu előkészíti a telefont a fényképezéshez, de Kristály pont most unja meg a helyzetet, így végül ő is föláll mögöttem és ezzel megtörik a varázslat.

Azért egy képet sikerült lőni.

10 éve született. 10 éve tanulunk egymástól. 10 éve küzdünk egymással. 10 éve az életem része.

Őszintén szólva, amikor megszületett, akkor még nagyon gyerek voltam és még bőven nem értem meg úgy egyáltalán a lótartásra (annak ellenére, hogy akkor már két és fél éve nálunk volt Kristály), nemhogy egy csikónevelésre. Az első években főként a szerencsének és a jó-időben-jó-helyen levésnek köszönhető, hogy Remi pozitív értelemben lett olyan, amilyen, de pont az éretlenségem és a tapasztalatlanságom miatt lett bizonyos helyzetekben nehezen kezelhető.

Az első ilyen negatívum rögtön a kötőfék viselésénél jött elő, ugyanis nem csatoltuk be elég szorosra, így egy fejmozdulattal simán ledobta magáról, amit meg is tanult. Kötőfék nélkül nem lehetett megfogni, aztán úgy tudta két felnőtt (tapasztalatlan apu és egy külsős lovas ismerős, míg én hátul izgultam) felrakni, hogy betereltük őt a beállóba és konkrétan sarokba szorítottuk. Ma már persze semmi probléma a kötőfékezéssel.

A kötőfékhez szorosan kapcsolódik a kikötés és a vezethetőség is, amit szintén sikerült elrontani. Eleve az volt a baj, hogy én küzdöttem vele a magam 50 kilójával, nem pedig mondjuk apum. Már nem emlékszem, hogy a kikötés végül hogy oldódott meg, de az elején kb. kitépte a karám rúdját, nem egyszer kellett vezetőszárat venni, mert eltépte a karabinert, ma már viszont akár órákig is magára hagyhatnám. Az első éveiben a vezetés katasztrófa volt, mindig megelőzött, nem volt rám tekintettel, nem egyszer rám lépett, finoman terelgetett, ami egyértelműen a dominálást jelezte felém, holott ezt akkor nem vettem észre, csak „követtem” a lovat. Aztán 2016-ban volt szerencsénk eljutni Cs. Csilla Monty kurzusára, és ez alapjaiban változtatta meg a kapcsolatunkat.

A megbeszéltek szerint reggel elindultunk a kutyáért, ám ekkor még nem volt biztosra eldöntve, hogy kant vagy szukát hozunk-e haza.

Meg is érkeztünk és Sz. kihozta a két kant, akik közül lehetett választani, így rögtön el lett döntve, hogy még egy kan kutyánk lesz. Az egyik kutyusnak kicsit rövidebb szőre volt és picikét kisebb a másiknál, a másik pedig jó húsban levő kis borzaska volt. Mind a kettő egyformán odajött hozzánk, simogattuk őket, próbáltuk eldönteni, hogy melyik legyen. Aztán apu elkezdett tapsolni, mintegy imitálva a hirtelen zajokat, mint a puskalövés és borzaska egy kicsivel jobban vizsgázott, mint a másik, úgyhogy ez alapján őt választottuk. A kutyussal együtt kaptunk kicsi tápot és fagyasztott husit, meg persze az oltási könyvét. Én az ölemben fogtam, így indultunk haza.

Hónapokkal Lady halála előtt elkezdtünk arról beszélgetni, hogy milyen kutyánk legyen következőleg. Több fajta is szóba került, mint a golden retriever, a border collie és az angol szetter (az én részemről), magyar vizsla (anyu szeretné), illetve a moszkvai őrkutya (apu szeretne ilyet, de több ponton is elbukik).

Aztán novemberben Lady elpusztult, így hamar sürgőssé vált a dolog, mivel Beni nem egy ugatós kutya, illetve mióta egyedül maradt, elég sokszor „félre” ugatott (nem jött senki, vadak sem voltak, valószínűleg a másik tanyában elő kutyákkal kommunikált), ami elég bosszantó volt. Viszont még mindig nem döntöttünk a fajtáról.

December utolsó vadászatánál az egyik vadásztól csak úgy mellékesen megkérdeztem, hogy tud-e vadászatra tenyésztett goldi kiskutyát, aztán mondta hogy tud, de inkább Ausztriában és 1200€-ért. Egy kicsit meglepődtem, ugyanis Ladyt anno a bőven a töredékéért vettem tenyésztőtől.

Otthon vitattuk a dolgot, megéri, nem éri… Én egyet szerettem volna: ne szaporítótól vegyünk kutyát.

Kb. már azóta mondogatom anyunak, hogy a kicsik (most már nem annyira) megszülettek, hogy ha az anyák készen állnak rá az ellés után és a kölykök olyan idősek lesznek, ivartalanítsuk őket, hiszen ha 6 cica újra beellik, na az nem lesz vicces.

Toltuk, én mondogattam, végül január elején beszéltünk a dokival, hogy jönnie kellene, mire ő azt válaszolta, hogy van még két hetünk. Ebből a két hétből aztán több lett, de a végső lökést az adta meg, hogy anyu a héten látott egy idegen sárga-tarka macskát, így hát megbeszélte a dokival, hogy akkor hétvégén ivartalanítás.

Tegnap reggel etetéskor apu rázárta a macskákra az istálló nyílászáróit, így a macskák Roki kivételével (ő már ivartalanítva van) bent voltak egészen délután 3-ig, amikor is megjött a doktor úr.

Apu elővett egy tyúkketrecet, addig én óvatosan beosontam az istállóba, majd mikor apu is előkerült, az ablakon át kiadtam neki a lányokat (a két fiút simán kiengedtük), ő pedig bezárta őket a ketrecbe. Előre vittük őket a teraszra, ott várt minket a doki. Az altatásban még segítettem neki, de utána elmentem onnan (lovazni), nem akartam látni a műtétet, így apu maradt vele.

Mikor végeztem a lovazással, a macskák már mind átestek a beavatkozáson és bent aludtak a ketrecben. Egész estig kint hagytuk a ládát az udvaron, hiszen februárhoz képest elég meleg volt (15 fok), estére pedig betettük őket a vadászházba. Ekkor már kezdtek ébredezni. Még terítettem alájuk egy rossz plédet, hogy ne a nedves, hideg műanyagon feküdjenek, aztán magukra hagytam őket. Még lefekvés előtt néztem rájuk, ekkor még mindig kótyagosak voltak és alig reagáltak valamire.

Ma reggel pedig apu kiengedte őket az etetéshez, délután pedig a két Husi már bent töltötte a házba a fél napot.

A fiatalabbak sokkal jobban bírták az altatást, Husi nagyon viaskodott (megharapott), Mézi is ficánkolt. Illetve amikor terítettem alájuk a plédet, akármilyen óvatos voltam, sőt hozzá sem értem, Mézi már ordított. A többiek nagyjából jól viselték. Egyedül Mirát nem ivartalanítottuk anyu kérésére, illetve a fiúkat (Marcit és a fekete nózist) sem, így a két nagy, Husi és Mézi, illetve a kicsik: KisHusi, Vadóc és a szürke esett át a műtéten.

Az eset óta Marcit azzal ijesztgetjük (persze hiába), hogy kiheréljük, ha rosszalkodik.

Már harmadik éve, hogy apuval vadászatra járok hajtóként, de csak most jutott eszembe, hogy mi lenne, ha Beni is velünk tartana. Ennek a felvetésnek az is az apropója volt, hogy a nyáron a gyerekek lufit durrogtattak az udvarban, a durrogó hangtól pedig Beni bemenekült anyu szobájába. Így hát volt egy célom is azzal, hogy Benit el szerettem volna vinni egy vadászatra.

A reggeli gyülekezőhelyen nem engedtük ki a kocsiból, (ahogy a többi kutya sem volt kiengedve), de a teríték helyszínén, ahonnan elindultunk, ahogy mindenki, mi is kiengedtük a kutyát, ám míg a legtöbb kutya szabadon volt engedve, én a biztonság kedvéért pórázra fogtam őt.

Aztán a megbeszéltek szerint felálltunk az erdő előtt, majd rendezkedés után vezényszóra elindultunk. Ahogy gyalogoltunk, a távolban elhangzottak puskalövések, amire Beni csak fülelt. Tovább gyalogolva kb. az erdő közepén elfutott előttünk egy nyúl, amire a mellettünk gyalogló vadásztársunk rálőtt.