Szerdai esésem után sürgősen próbáltam tegnap reggelre meggyógyulni, de pénteken még úgy nézett ki, hogy se oldalra, se hátra és felfelé is csak nehezen tudtam kinyújtani a karom. Mindezek ellenére sem hagytam volna ki az edzést, mondván, ha nem javul, akkor legfeljebb majd felnyergel helyettem valaki. De szerencsére javult a vállam.
Tegnap reggel némi késéssel, háromnegyed nyolcra értem be, de nem késtem, ugyanis a többiek még csak az akadályokat rendezték a fedelesben. Miután segítettem nekik és készen voltunk, elmentünk nyergelni. A beosztás szerint az első osztályban lovagoltam. Zs. segített felnyergelni Dominót (vittem a saját nyergemet), és ahogy kész lett mindenki a kisistállóban, átmentünk a fedelesbe, ahol rögtön fel is ültünk a lóra. Lépésben melegítettünk, közben még jött két „idegen” lovas hozzánk.
Mikor megláttam facebookon, hogy újra lesz Pali bácsinak nyílt edzése, tudtam, hogy menni fogok. Múlt hét hétfőn fel is hívtam Robit, hogy akkor jelentkezek én is. Kérdezte, hogy saját lóval-e. A válaszom pedig a nem volt, mindkét ló esetében két indokkal. Kristnél azért nem, mert egyrészt idős, pihen, vemhes, másrészt mert tudásilag kinőttem őt. Reminél pedig, mert nem ismeri a fedelest, a földi munkát és nem akartam egy kezdő lóval kínlódni a két nap alatt. És pláne azért nem, mert tanulni akartam, ami sajnos egyik lovam esetében sem lehetséges.
Így hát „kértem” lovat a hétvégére. Úgy beszéltük meg, hogy hétfőn vagy kedden menjek be és akkor megbeszéljük a továbbiakat.
Három év türelmes várakozás és egy nyelvvizsga eredményeképpen egy hét alatt végre felépült a körkarám.
Elsőként mindenképpen a M.R.-féle csatlakozást szerettem volna megcsinálni Remivel. Így hát szombaton fogtam a lovat, ráraktam a kötőféket, magamhoz vettem az ostort és kisétáltunk a karámba. Ott levettem róla a felszerelés és kezdődhetett a hajsza.
Hajtottam körbe-körbe, néha irányváltásra kényszerítettem. Fél óra után már csurom víz volt, minden egyes vágtaugrásnál csöppent az álláról az izzadtság, én meg féltem, hogy túlhajtom. De ha meg akar állni, akkor úgy is „szól”. Még negyed óráig vágtázott, mikor megengedtem neki, hogy bejöjjön, ha be akar. Be akart. Mellém érve megsimogattam, sétáltam körbe-körbe, ő meg követett, mint egy kiskutya. Mivel teljesen le volt izzadva, valahogy le kellett vezetni, hogy egyrészt normalizálódjon a légzése, másrészt pedig, hogy takarózhatóvá száradhasson. Ezért feltettem rá a kötőféket és kisétáltam vele a bekötőre, majd vissza, de visszafelé nem mentünk be, hanem továbbsétáltunk a b.telep felé. Ekkor már le volt róla csatolva a szár, így is követett. Aztán visszafordultunk, ekkor Remi leelőzött, majd bevágtázott a karámig. Apuék meg megijedve rohantak elő az irodából, hogy velem mi történt.
Elmentem Remiig, majd visszavezettem a karámhoz, ahol újból levettem róla a kötőféket és újra hajtani kezdtem, nem törődve azzal, hogy már egészen megszáradt. Ezúttal kevesebb ideig kellett vágtáznia. Beengedtem magamhoz, megint elkezdtem vezetgetni, majd bementünk, bent betakartam és mehetett pihenni. Közben persze kapott egy csomó simogatást.
Mióta megtörtént a csatlakozás (nekem ez egy picit varázslatosan hangzik, de nem találok rá jobb szót) Remi nyugodtan jön mellettem, és ha tyúklépésben megyek, akkor se visz el a francba. Ugyanis eddig mindig arra kellett figyelnem, hogy ne lépjen a lábamra, ne lökjön fel és közben tartani is kellett a tempóját. Most úgy látszik, mindez megoldódott, vagyis tisztel.
Szóval felavattuk a körkarámot.
Jelentkeztem egy pályázatra, melyet a Nikon (Magyarország) szervezett, és aminek az a lényege, hogy csak egy hónap alatt lehet elkészíteni a képeket. 21 téma adott és abból hét témához kell képet feltölteni. Nem mondom hogy könnyű volt, mert hétvégente tudtam csak fotózni, illetve az időjárás sem mindig kedvezett. Ráadásul azt hittem, hogy szombaton van a határidő, és péntek este kilenckor néztem meg pontosan, hogy aznap éjfélre kell beküldeni a képeket. Kicsit levert a víz, de végül sikerült. Ráadásul egy ismerős is segített a PS részben. Sokat tanultam tőle.
