Konkrétan tavaly ősz óta nem voltam egyedül terepen, de akkor sem volt az igazi, hiszen angol stílusban nyomtuk, meg vissza is fordultunk… Kb. vehetjük úgy is, hogy nem voltam. Viszont a sok társas lovaglás – Kristtel, Pistivel és a többiekkel P.-ra – meghozta a kellő magabiztosságomat, hogy egyedül is kimenjek vele. Meg amúgy is fenn kellene tartani azt az egyensúlyt, hogy egyszer Remi, egyszer Krist. Igyekszem.
Nos, felnyergeltem, aztán random elindultunk a vadkerti úton, majd a (sajnos félig kivágott) fenyves erdőn keresztül tovább a hepehupás úton. Ám nem fordultam le, ahol oly sokszor meg szoktuk tenni, hanem tovább mentünk. Vágta-vágta. Majd jobb kézre volt egy enyhén kitaposott kocsinyom. Mivel ha továbbmentünk volna, akkor egy tanya mellett haladnánk el, amivel nem is volna baj, csakhogy erre nagyon ritkán járok, és nem ismerem az itteni kutyákat, hogy kijönnek, nem jönnek… inkább nem kockáztattam: nosza, lekanyarodtunk jobbra. Tök jó igen széles gyepes sáv húzódott a két erdő között. Nem teketóriáztam és Remit sem kellett noszogatni: egy kis szárengedés, és már száguldottunk is 29 km/h-val. Élveztem. Kb. a felénél az erdő felől, előttünk kiugrott két őz, Remi pedig kiesett a ritmusból, meg érdekelte, milyen állatok azok, de gyorsan túltette magát rajtuk. Az erdő végén, immár lépésben mentünk, mikor egy ember bukkant fel, én meg, mivel nem tudtam, hogy hol járhatunk, egy kicsit megijedtem, hogy nehogy vadászok, vagy pásztor legyen. De mire kiértünk az erdő takarásából, már nem láttam senkit, csak az ismerős tanyát. Továbbmentünk a földes úton, pár méter után megint gyors tempóban. A betonon kicsit léptünk, de mivel még nem volt kedvem leszállni, így letértünk az útra, amelyet Kristtel fedeztem fel a napokban. Innentől már ment minden hazáig, mint a karikacsapás. A kötelező helyeken ment a vágta, Remi is kellőleg kifáradt és az istállógőzt is kiadta magából. Lenyergelés után, a karámban, ott, ahol volt, ledobta magát és hempergett egy jólesőt.
Egész korán, már kettőre kihívtam a Katát, hisz már tapasztaltam, hogy a lovak előkészítéséhez bizony sok idő kell. Éppen Remi sörényét fontam be, amikor megjött anyukájával és a tesójával. Mondtam neki, hogy ápolja le a lovakat, míg ők szénáztak. Én addig megcsináltam Krist sörényét (a tincsekre bontva a tetejét begumiztam) és farkát (a szokásos fonás). Utána elmentünk átöltözni és reménykedtünk, hogy addig nem hemperegnek le a lovak. Én a fehér népviseletes blúzomat, és farmert húztam, Kata pedig lovaglónadrágban és barna felsőben volt. Úgy gondoltam, hogy nem kell kobak, mert nagyjából lépésben fogunk menni, de aztán mégis húztunk a fejünkre. Azon kívül pedig egy-egy sor műanyag virágfüzért szerkesztettünk a fejfedőre, mert hát az a hagyomány járja, hogy a lányok virágkoszorúval a fejükön szoktak ünnepelni.
Lovast kerestem Kristályra a pénteki felvonuláshoz. Miután Zsófi nem vállalta, mivel akkor pont Londonban lesz (mázlista), így eszembe jutott Kata, hogy talán ő. Ő elvállalta. Miután a múltkor esett egyet Kristről, elég sokat gondolkoztam, hogy miért történhetett, arra jöttem rá, hogy azért lehetett, mert azt mondtam neki, hogy nyugodtan engedjen hosszabb szárat neki, plusz még „rosszabb” napja is volt. Vannak ilyenek. Igazából a „rosszabb” napot arra értem, hogy többet botlik és egy kicsit nehezebb visszafogni. Most rábíztam teljesen Kristet. Mondtam neki, lovagolja úgy, mintha a saját lova lenne. Először kimentünk a lucernára az erdő mellé, de mivel ott elég kényelmetlen lovagolni, ezért kimentünk a kinti legelőre. Én felmásztam egy bálára és néztem, hogy lovagol a páros. Nagyon szépen mentek, mintha ezer éve együtt lennének. Az ügetésből állj-t olyan szép beállítással csinálták, hogy gyönyör volt nézni. Szép, tempósan, ütemesen. Ezen nincs mit ragozni. Kb. 45 perc lovaglás után visszamentünk. Lenyergeltünk, megfürdettem Kristet, bevittük a cuccokat. Aztán anyu kérdezte, hogy miért nem lovagoltam. Az ő biztatására egykor újból felnyergeltünk, ezúttal Remit is. Kimentünk a Sóstóra. Néha megugrott, teli lévén. Hát igen, két hete nem voltam rajta. A betonfoltozásokat kikerülte. Aztán a b.telep végén egy srác szedte a faepret. Rázta a fát, a fa alatt pedig fólia volt. Mondtam neki, hogy ne rázza a fát, mert láttam, Remit nagyon kíváncsivá tette. Erre elkezdi a fóliát húzogatni. Remi meg is ugrott. Egyébként jókat vágtáztunk, nem kellett nagyon noszogatni. Visszaérés után gyors lenyergelés és átöltözés, hiszen érettségi osztó volt háromkor.
Nem írtam meg, de a fedeztetés után, talán egy hónappal eljött doki megultrahangozni Kristet, mivel épp nála volt és szóltunk neki. 2% (!) esélyt adott arra, hogy lesz csikó. Nem igazán foglalkoztam azóta a dologgal, de az agyam hátsó részében ott mocorgott az a 2% is. Titkon nevet kerestem magamban. De aztán újra elfelejttettem.
Még két hónap van hátra (elvileg július 27-e körül esedékes). Apuék szerint nem látszik semmi, de én mintha vélnék felfedezni egy kis has nagyobbodást, aztán Remivel összehasonlítva ez elenyészik. Ennek ellenére én még mindig megadom neki az esélyt.
Aztán ma itatás után, a nagy melegre való tekintettel lefürdettem a lovakat. Miután elengedtem Kristet, ő bement a boxba, de csak az ajtóba, így farral felém volt. Hihetetlenül leereszkedett a hasa. Meg fürdetés közben, mintha láttam volna mocorgást. Oké, nem nagy a hasa, viszont utolsó hónaposan, Remivel sem volt túl nagy, éppen úgy nézett ki, mint egy jó kövér, szalmahasas (vagy hogy mondják) ló és akkor is kérdéses volt, hogy lesz-e csikó. De aztán lett.
Csütörtökön eljöttek hozzánk lóháton D. Szabi meg a M. Pisti. Beszélgettünk, egyszer csak felmerült, hogy jönnek hozzánk, mármint ide a Kőrösi lovasok, és hogy eléjük akarnak menni P.-ra. Addig-addig, hogy elhívtak, hogy szombaton egykor gyülekező a közeli tónál, meg majd előtte felhív a Szabi, hogy mondjon valami közelebbit, mert ők sem tudják még biztosra. Kérdezték, hogy melyik lóval megyek, mondtam, hogy a Kristályon, mert hát a Remi le van sérülve.
Tegnap már reggel lovas cuccban öltözve vártam azt a bizonyos hívást. Hát csak nem futott be, így 11-kor elkértem anyutól a telszámot, de az nem volt kapcsolható. Na, ilyen nincs. Mindegy, hát jobb híján délben elkezdtem Remit nyergelni, hogy akkor majd fél egyre kint leszek a tónál. Ha meg nincs ott senki, akkor járok egyet a városban.
Van egy kicsi, sárga alapon fehér pöttyös labda, amit Beni nagyon imád. Amikor labdázok a fiúval, Lady ilyenkor mindig „csipog”, hiszen ő is szeretne játszani. Ladynek is szoktam a lasztit dobni, de utána fut, felkapja, és szinte azonnal le is dobja.
Aztán valamelyik nap megint labdáztam Benivel, Ladynek is dobtam, ezúttal a lelkes hívásomra (máskor is lelkes szoktam lenni) boldogan jött labdával a szájában. Agyon dicsértem, viszont nem dobtam el újra, hanem félre raktam és unásig simogattam.
Ma is dobtam nekik a labdát, ezúttal mindkettő lelkesen hozta.
Örülök ennek a fejlődésnek és próbálok velük nem unásig játszani, hogy mindig kedvük legyen hozzá.