EquestrianBlog
Vágta gyakorlása
2019. október 21., hétfő
Olvasási idő: 2 perc

Apu szólt, hogy jött Vili bá, így gyorsan magamra kaptam egy lovaglónadrágot és a csizmát. Gyorsan vázoltam neki a problémát, majd siettem letakarítani és felnyergelni Remit. Épp végeztem, mikor odajött hozzánk. Még gyorsan beszaladtam a nyergesbe a kobakért és a fellépőért, majd kimentünk a lucernára. Először elkezdtem Remivel kicsit nagyobb körben lovagolni ügetésben, majd pár kör után Vili bá átvette az irányítást és kiadta a feladatokat: átmenetek, hátra arc, tanügetés stb. Aztán bal kézre vágta. Nem ment. Újra és újra próbáltuk, már nem is figyeltem, hogy jó lábra ugrik-e be, csak csináltam, ami Vili bá mondott. Amikor azt mondta, hogy ügetés, akkor nem volt jó és akkor újra beugratás vágtába. Kicsit vágtáztunk jobb lábra is, az természetesen nagyon jól ment. Aztán megint visszatértük bal kézre. Remi a végére a fülétől a lábszáráig tiszta izzadtság volt, én nem különben. Végül arra jutottunk, hogy Remi menekül a zabla és a lovaglás ellen és én is ezt érzem, hiszen amikor simán kiengedem a legelőre, akkor milyen laza, amikor meg felülök rá, akkor rohanás.

Fun fact: Vili bá a vágtára a 'beugratás' szót használja, az ügetésnél pedig az 'üget'-et, mint mi futószárazáskor. Ebből következik, hogy amikor azt mondta, hogy üget, akkor Remi automatikusan visszaváltott ügetésre vágtából. Én ezen totál meglepődtem és nagyon is büszke voltam rá, sose gondoltam volna, hogy így hallgatna az utasításra.
Az utolsó vágta után Vili bá sietett haza, így azzal váltunk el, hogy – mivel visszamegyek Pestre dolgozni, ezért – hétvégente találkozunk, illetve hogy valószínűleg legközelebb ő is fel fog ülni rá.
Miután elment, kimentünk hosszú száron lesétálni a kinti rétre, de továbbgondolva elmentünk becsukni a hátsó kaput (ami hátról sikerült is), majd elindultunk vissza a bekötőn.

Lexington Horse Show
2019. október 14., hétfő
Olvasási idő: 4 perc

Szerda reggel 9 után pakolunk be a terepjáróba, hogy Jn. fél 10-kor el tudjon indulni a lovardába, míg én meg a baba a házban maradtunk. Végül fél kettőkor jött értünk Jn., bepakoltuk a babát meg a maradék cuccot a kocsiba és neki is vágtunk kettőkor az útnak. Ötkor értünk a verseny területére és egészen 9-ig voltunk itt, addig a többiek bepakoltak, meg lelovagoltak három lovat. 9 után hárman (Jn., A. és én) elmentünk egy Bistro on Main nevezetű étterembe vacsorázni. Fél 11 után értünk a házhoz, de olyan volt az út ide, hogy úgy éreztük, hogy a semmi közepére jöttünk. És tényleg: még térerő sincs, csak wifi. Bepakoltunk és megbeszéltük a másnapiakat, majd mindenki ment aludni.

Olvass tovább!
Esetem a lovaglócsizmával
2019. október 8., kedd

Olvasási idő: 2 perc

Egy ideje kezdett bennem érlelődni, hogy szeretnék egy lovaglócsizmát, de az árak mindig elrettentettek. Aztán egy projekt miatt csak úgy mellékesen ráfeküdtem a témára, lemértem a lábszáram hosszát meg a vádlimat. Mivel nem vagyok bántóan magas, ezért a vádlim sem túl hosszú, kb. 36 cm. A netes kutatás és számolatlan csizma paramétereinek átnézése után realizálódott, hogy rám 37-es láb mellett nem igazán van méret, hiszen minden csizmahossz 45 cmnél kezdődött. Másnap felhívtam a nagyobb lovas boltokat (horze, klp, aranypatkó Szeged, decathlon), de vagy azt mondták, hogy nincs, vagy hogy csináltassak. Egyedül a horzéban találtam egy 41 cm hosszúságú csizmát. A külföldi és főként amerikai oldalakon és fórumokon is csak egy csizmát találtam, ami úgy nagyjából jó lett volna, de a paraméterek megfeleltek a horzéban találttal, úgyhogy mindegy is volt.

Nap telt nap után, én pedig tobzódtam, hogy valóban szükségem van-e rá, hiszen 10+ éve megvagyok a cipő + chaps kombóval. Aztán a következő pillanatban meg az volt bennem, hogy ha már ilyen régóta lovagolok, akkor megérdemlem azt a csizmát és ad egyfajta igényességet a lovagláshoz. Meg hát anyu is győzködött, hogy csináltassak egyet.

Az említett projekt gyors közeledtével viszont nem voltam biztos a csináltatásban (meg ahhoz le kellett volna menni Szegedre), így pénteken felmentem Dunakeszire a horzéba felpróbálni a csizmát. Bár képen annyira nem tetszett, ott élőben első látásra szerelem volt még annak ellenére is, hogy kiszorította a vádlimból az összes vért. De azért csak elhoztam.

Itthon még aznap felültem Remire, hogy megnézzem, milyen. Nos, szoros és fájdalmas.

Péntek óta kétszer lovagoltam benne, egyébként jó és fura módon könnyebb benne lovagolni, de egyelőre a bal lábam még mindig zsibbad.

 

A vásárolt csizma a Sovereign High Rider a Mountain Horse-tól, akik egyébként egy svéd márka.

Dressage at Devon
2019. szeptember 30., hétfő
Olvasási idő: 3 perc

Oké, ezt a bejegyzést tavaly csak az első napról írtam meg, mivel volt közöttünk Jn.-el egy nagyobb összezördülés, ami miatt kicsit fagyos volt a levegő. Nem volt számomra túl pozitív ez a verseny annak ellenére, hogy maga a verseny nagyon jó hangulatot árasztott. Mivel már egy év eltelt, ezért nem túl nagy részletességgel írok a további napokról, arról, ami még megmaradt.

Szóval szerdától egy újabb versenynek néztünk elébe: ezúttal Devonba utaztunk egy több napos versenyre, így szerda reggel bepakoltuk a cuccokat az autómba valamint Jn. terepjárójába, majd 10 után L.-vel (kutya) együtt elindultam a lovardába, Jn. pedig kicsit később indult el utánunk a babával és C.-vel (kutya). Míg a többiek bepakolták a két lovat és a felszerelést, addig én a babát tartottam ébren. Végül dél után kicsivel indultunk el. Ezúttal az út nem volt olyan hosszú, mint az előző többnapos versenynél, így nem is álltunk meg sehol.

Olvass tovább!
Helyzet macskafronton
2019. szeptember 29., vasárnap

Olvasási idő: 4 perc

Három és fél évvel az előző macskás bejegyzés után azt hiszem, illik egy újabb összefoglalót írni.

Az akkori csapatból már csak Lucifer és Roki, alias Lenke maradt meg. Yodi két héttel az után tűnt el, hogy tavaly kimentem Amerikába. Herceget elütötték, Rozit pedig a kutyák ölték meg. Cincit, Garfieldot és Margitot tavasszal láttuk utoljára.

Mivel mikor hazajöttem, nem volt kedvenc macska (akivel alhatok) a tanyában, ezért pár héttel a hazaérkezés után az egyik ügyfelünktől hazahoztunk három kiscicát: Manci, Mézit és Husit.

Először az istállóban voltak elszállásolva, de a tél és a hideg közeledtével beszoktattuk őket a házba, hogy minden este a szobámban aludjanak. A rend az volt, hogy nem sokkal sötétedés után (ha előzőleg nem vittem be kézben), akkor behívtam őket, alvás előttig apuval voltak, majd ahogy mentem aludni, jöttek át az én szobámba.

Olvass tovább!